Igazi dacos magyar

Nagy István életművét évtizedek óta egyöntetű elismerés övezi, neve és festészete még sincs ott a köztudatban. A Kieselbach Galériában tegnap megnyitott tárlat és bemutatott monográfia arra vállalkozik, hogy a festőt végre a legnagyobbak közé emelje.

Kieselbach Tamás, Juhász Anna és Nádas Péter a monográfia bemutatóján Fotó: Havran Zoltán

Tisztaság, tömörség, transzcendencia – nem túl harsány hívószavak ezek ma sem. Nem az, amire sokan felkapják a fejüket. Kendős asszonyok, kislányok, bajuszos férfiak, kékes hófödte tájak, sötétbe boruló mezők, domboldalak, boglyák és fák – semmiség az egész. De valami régről ismerős tudást közvetít ez a festészet, a látás egyszerűségét tanítja, mintha valami szinte élőt mutatna vagy épp annak hiányát – nyers, ez adja a frissességét.

Földényi F. László esztéta, Nádas Péter író, Markója Csilla művészettörténész, Kemény Gyula gyűjtő, restaurátor és Kolozsváry Marianna művészettörténész írásait olvashatjuk az albumban, valamint a kortársak életművéből szemezgetett méltatások mellett a magyar szellemi élet mai képviselői közül is sokak gondolatait, ugyanis Kieselbach Tamás nekik szegezte a kérdést: Mit jelent önnek Nagy István művészete?

Esterházy Péter például ezt válaszolta: „Amikor először láttam Nagy István-képet (anyám mutatta – mint minden »ilyesmit«), a fekete boglyák maradtak meg (meg az igyekezetem, hogy ne kavarjam Koszta Józseffel), és aztán később az, hogy valamiért Cézanne-ra kellett gondolnom (szóval, hogy a boglya boglya – de még valami más is); Cézanne-ról én rögtön Flaubert-ra szoktam ugrani, onnét meg arra, hogy ez a kezdés, a modern regény kezdete. Azt hittem, Nagy István úgynevezett alföldi festő, nem tudtam a csíki gyökerekről, de, dicsekedve úgy mondanám, kitaláltam. Mert valahogy érezni lehetett a képeken a feszültséget, hogy nincs ott a Sainte-Victoire. A képek drámaiságában, sőt tragikusságában ott van ez a »nincs ott«. Döbbenete – hogy ilyen a világ – teljesen mai, mostani, jelen lévő.”

Fotó: Havran Zoltán

1926-ban az Ujság riportere azt kérdezte Nagy Istvántól, hogy milyen irányban kellene haladnia a fiatal magyar piktúrának. „Semmilyen irányban – válaszolta gondolkodás nélkül.

– A jelenlegieknek is az a hibájuk, hogy jól beforgatott technika és beállítás szerint megálltak a fejlődésükben. Látnak, fotografálnak, színeznek, de nem érzékelnek. Ez a többé-kevésbé modoros másolás minden egyéniség megölője” – fejtette ki.

Markója Csilla ifjabb Éber Sándor festőművész visszaemlékezését idézi, ebből is szépen kirajzolódik egy sajátos portré erről a hallgatag, konok festőről, aki talán végre megérkezhet a legnagyobbak közé: „Mentünk, majdnem azt mondhatom, hogy szótlanul. A vadgesztenyefák zöldje között aranyló foltok hullottak a gyalogjáróra. Fény, fény-tobzódás. Egyszer megállt, rám néz: – Ebbe, ebbe fulladtak bele az impresszionisták, ebbe a fénybe! – aztán megint hallgatás.

A zakója belső zsebéből kiemeli a pénztárcát, kivesz egy kopott, töredékes képet, színes reprodukciót. Van Gogh-képet. A szárnyaló jegenyefák, a gomolygó, illetve kínosan csavarodó felhők a fény körül. Elém tartja: – Ez volt a mester! Mindig magammal hordom ezt a képet. Igen. Nem értették meg. Engem se. – Hosszabb hallgatás. – Pedig én vagyok ma a legnagyobb magyar festő. – Én megdöbbenve hallgattam ezt a megnyilatkozást, oly őszintén jött, és minden kérkedés vagy dicsekvés szándéka nélkül buggyant ki belőle ez a vallomás, szinte látnoki erővel.”