Úgy dolgozni, hogy büszke lehessen Debrecen városa

A debreceni Csokonai Színház sikeres évadot zárt, amit az is mutat, hogy hat bemutatójukat és két osztálytermi előadásukat viszik tovább a most kezdődő évadra. A POSZT-on két díjat is elnyertek, az ott bemutatott ­Idióta című darabban Giliga Ilka a legjobb jelmeztervező lett, Kiss Gergely Máté pedig a legjobb színésznek járó díjat nyerte el. A színidirektor Gemza Péter Ráckevei Annától vette át a stafétabotot 2018-ban a 154 éves debreceni Csokonai Színház igazgatóinak sorában.

Fotó: Havran Zoltán

– Az évadot A Pál utcai fiúk musicalváltozatával indítják, amelyben szerepelnek az Ady Endre művészeti gimnázium tanulói is. A műsortervben osztálytermi előadások is lesznek. Ennyire fontosnak tartják a fiatalok színházhoz szoktatását?

– Nemcsak a színházhoz szoktatás, hanem a színház általi nevelés is a cél. Sokszor redukálják az ifjúsági programokat a jövő színházba járó generáció­jának a kinevelésére. Úgy gondolkodnak róla, mint egy üzleti tervben: nehogy már kifogyjunk a nézőkből. Erős ifjúsági programunk, a Csokonai Ifjúsági Program (röviden: CSIP) jóval több ennél. A színházi élménynek óriási szerepe van a fiatalok nevelésében, szellemi kiteljesedésében, mi ezen a téren is hiszünk a színház erejében.

– Népszerűek lettek a színház fesztiváljai. Milyenek lesznek a jövő szezonban ezek a rendezvények?

– Továbbra is a kulturális élet zászlóshajója kíván lenni a tizenhárom éve, a kortárs magyar dráma köré alapított Deszka fesztivál, és az öt éve futó, fiataloknak szánt Gördeszka is. Jól kialakult mindkettőnek a jellege, amelyet megtartunk. Az idén harmadik kiadására készülő MagdaFeszt (amely Szabó Magda író nevét rejti) még keresi önmagát. Fontosnak tartom, hogy Magyarországon legyen egy olyan fesztivál, ahol a női alkotók kiemelt figyelmet kapnak, ezzel is hozzá szeretnénk járulni, hogy jobban megismerje őket a közönség és a szakma. A Transz/Missziók vándorfesztivált két éve öt közép-európai ország öt határ menti városának (Debrecen, Rzeszów, Kassa, Ostrava, Lviv) nemzeti színháza alapította, és a Csokonai Színház mint magyar alapítótag minden évben egy-egy napot tölt meg programmal a különböző helyszíneken. Alapítóként az volt a célom, hogy legyen egy olyan nagy fesztivál, amelyen a színházon keresztül mutatjuk be a várost és a városon keresztül az országot. Idén Kassán lesz a találkozó, szeptember 12-e Debrecené és persze Magyarországé lesz. Kassára a Learrel és a Mintapinty című stúdiódarabbal megyünk. Visszük a debreceniként országos, sőt nemzetközi hírnévre szert tett Hajdu Szabolcs filmjét, az Ernelláék Farkaséknált is.

– Látható, hogy a fesztiválokon sikert aratott szerzők, rendezők megjelennek az évi repertoárban is. Fiatal külföldi rendezőket is foglalkoztatnak. Hogyan jött ez az ötlet és hogyan működik?

– Mindegyiknek személyes kapcsolat, művészi egymásra találás, egymásra hangolódás az alapja. Ilja Bocsarnikovsszal öt éven át a kaposvári nyári egyetemi táborokban találkoztunk. Amikor igazgató lettem, meghívtam. Adélaïde Pralonnal Franciaországban ismerkedtem meg. Nagyon sokoldalú alkotó, aki angolról franciára fordít drámákat, ír és rendez is. Amikor 2017-ben nálunk járt, egyszerre volt kiplakátolva Párizsban és Debrecenben. Ők jutnak most eszembe, de a hazai rendezői csapattal is hasonló a helyzet. Elengedhetetlen, hogy sok beszélgetés révén, organikusan alakuljon ki egy művészi-emberi kapcsolat, mert ez határozza meg azt a viszonyrendszert is, amely a kívülről érkező alkotó és a társulat tagjai között jön létre.

Fotó: Havran Zoltán

– Hosszú ideje szerkezetkész állapotban van a Latinovits Színház épülete. Vannak, akik szerint fölösleges két színház Debrecenben.

– Először is egy színház az a két színház. Egyszerűen fogalmazva: ha elkészül mind a két színházépület – esély van arra, hogy 2022 végére mind a kettő készen lesz –, akkor a Csokonai Színháznak három játszóhelye lesz. Miskolcnak a főépületben van öt. A két épülettel nagyon jó infrastruktúrájú színháza lesz a városnak. A részleteken még dolgozunk, de szakmailag megalapozott az „egy színház” elve.

– Nem lehetett volna megvárni az elkészült új színházépületet, s ha az megvan, elindítani a régi rekonstrukcióját? Így éppen kettévágja a színházi évadot a felújítás.

– Az ütemezésen kár utólag okoskodni, hiszen az életben nem mindig optimálisan mennek a dolgok, hanem úgy, ahogy a körülmények diktálják. Ilyenkor nem szoktam arra gondolni, hogyan lehetett volna másként. Ráadásul igazán izgalmas, ha az ember kimozdul a négy fal közül, és olyan tereket kezd használni, mint a Nagyerdei Stadionéi, amelyek most először kapnak színházi funkciót. Arra, hogy kénytelenek vagyunk máshol játszani, nem úgy tekint a társulat, mint egy átokra, hanem inkább egy kihívásokkal teli kalandra. Kicsit visszaidézzük a vándorszínészi létet. Mennyire nehéz? Igen, ez a két munka tényleg nagy feladat. De olyan csapatunk van a háttérben, amely régóta készül erre, és próbálja maximálisan teljesíteni. Az előkészítés fázisában kifejezetten jól állunk vele.

– Eddig rengeteg szó esett a színházról, színházi világról, de egyetlenegy sem Gemza Péterről, az igazgatóról. A táncos-koreográfus létből hogyan jutott el a rendezésig, majd az igazgatásig?

– Amikor Debrecenbe kerültem ko­reográfusként, 2008-at írtunk. Akkor jöttem haza Franciaországból, a Krisztus-oratórium volt az első, amin a Csokonai Színházban dolgoztam. Százan álltunk a színpadon, táncosok, énekkar, szólisták, színészek. Ez volt az első munkám Magyarországon. Három hónapig dolgoztam Kaposvárott, majd meg is hívtak az egyetemre tanítani, ahol két évig voltam mozgástanár. Aztán Vidnyánszky Attila akkori debreceni igazgató felkínálta a lehetőséget, hogy csináljak egy tánc- és mozgásszínházi darabot kevés szöveggel. Kiderült, van érzékem a rendezéshez. Beckett-től az Első szerelem régi nagy álmom volt. Beckett azt mondta, csak felolvasószínházban lehet előadni, nem lehet szcenírozni. Megcsináltam a díszlettervet, látványképet, és megmutattam a fiának, a jogtulajdonosnak. Azt mondta, ha ez a látványterv, akkor engedélyezi az előadást.

– Nem kapott rá a díszlet- és jelmeztervezésre is a rendezés mellett?

– Nem. Át kell engedni bizonyos területeket, hogy jobban tudjak koncentrálni a többire. Az igazgatás óta egyébként is hátrébb léptem a többi tevékenységemtől. A menedzsmentre koncentrálok, és nagyon jó, hogy nincs a munkatársaimmal súrlódás. Ez annak is köszönhető, hogy ­sokáig dolgoztam köztük.

– Hogyan látja a jövőjét öt év múlva?

– Nem tudom. De az biztos, hogy amit most csinálunk, az egy történelmi feladat. Szeretném jól elvégezni. Azt akarom, hogy ez a két színházépület úgy kerüljön ki majd a kezemből, hogy az utódaim közül 50-60 évig senkinek se legyen gondja azzal, hogyan néz ki a színház. Hogy büszke lehessen rájuk Debrecen és én is.