Az előadás ereje különben is abban rejlik, hogy Szikora jó érzékkel tervez színpadi látványokat. Az idei játékok egyik legjobb jelenetét aligha felejtik el a nézők, amelyben a német-római császár és a francia király fenn ült két hatalmas emelvényen, utóbbi buborékot fújogatott és raccsolva beszélt, miközben IV. Béla (az előadáson legjobban játszó Lábodi Ádám) egy pergamenköteget húzogatott ki, és olvasta a levelére küldött válaszaikat, miközben ők fent cinikusan elmondták, hogy miért nem küldenek segítséget a tatárok ellen. Feltűnő jelenet volt a hullámzó fekete szövet használata is, amellyel a tatár katonák bevonták a színpad egyik részét, majd jelképesen bekebelezték vele a kereszt jelét viselő magyar katonákat.
Volt, ahol megbicsaklott a rendező, például amikor jócskán eltúlozta a muhi csatában küzdő magyarok katonai alkalmatlanságát. Értjük, hogy mindez a dramaturgiai hatás miatt kellett, de egy olyan darabban, amelyben a nézőre zúdítják a történelmi ismereteket, nem ártott volna árnyaltabban bemutatni a muhi ütközetet, ahol különben derekasan helytálltak a magyar csapatok. A szertartásjátékban egy gyengébb, ősi harcmodorát elfelejtett magyar hadsereg állt szemben a világ legfelkészültebb mongol hadseregével. Ez utóbbi része igaz, viszont B. Szabó János hadtörténész kutatásaiból többek között az is kiderült, hogy a könnyű-lovasíjász hadnem az egész középkor folyamán a magyar katonaság gerincét alkotta, tehát szó nincs itt elfelejtett ősi tudásról. Az okokat máshol kell keresni.
Az előadás egy reménykeltő – és hirtelen – jelenettel ér véget, amelyben Szent Margit megbékíti az egymással harcoló királyt és fiát. Az élet magja pedig kisarjadhat a békéből.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!