Az erdélyi származású Csáky Zoltán (1945-ben Sümegen született ugyan, de szülei hamarosan visszatértek Székelyföldre) alapító tagként a Duna Televízióban dolgozott bemondóként, közéleti és szórakoztató műsorok vezetőjeként, készített riportokat, portrét, dokumentumfilmeket, többnyire a határon túli, Kárpát-medencei magyarság sorsáról, illetve a nyugati magyarság jeles személyiségeiről. A bukaresti magyar tévéadás munkatársaként pedig egy olyan szellemi műhely tagja volt, ami a diktatúra alatt a romániai magyarság egész életét jótékonyan befolyásoló szereplővé vált.
A könyv címe a Securitate embereire utal, így nevezték őket kolozsvári diákkörökben az 1970-es években. Mint minden erdélyi magyart, aki a Ceausescu-korszakban igyekezett részt venni az értelmiségi közéletben – netán küzdött azért, hogy egyáltalán legyen valamiféle értelmiségi közélet –, Csákyt is lehallgatták, megfigyelték, jelentéseket készítettek róla. A címadó fejezet rövidke az impozáns terjedelmű, de kényelmesen forgatható kötet egészéhez képest. A szerző naplószerűen, a román nyelvű megfigyelési dokumentumokat is közzétéve tudósít a tényekről. Az olvasóban leginkább ennek a betegítő légkörnek az érzete marad meg, illetve az egész megfigyelés embertelen torzsága, értelmetlen abszurditása.
A könyv nagyobbik részében a szerző 1994 és 1998 között készített interjúiból közöl válogatást (a történésztől a borászon és a cipészmesteren át a közgazdászig), illetve 1996 és 2016 között született dokumentumfilmjeiből és riportjaiból idéz. Olvashatjuk a Hagymakupolás honfoglalás Erdélyben, a román ortodox egyház terjeszkedéséről 2001 telén készült film interjúit, és a korabeli sajtóvisszhangról is képet kaphatunk. A téma sok indulatot kavart 18 éve – ha valaki ma venné elő, feltehetően hasonlóra számíthatna. De szerepelnek itt részletek moldvai csángó magyarokról, az egykori szovjet balti köztársaságokban élő magyarokról vagy egy Csíkszeredából Ausztriába emigrált magyar házaspárról – akik azóta hazatértek Erdélybe. Tömören és lényegretörően villannak föl sorsok, helyzetek, ez a tömörség sokszor drámai, mint az egyik lettországi magyar mondatai 1997-ből: „Nyugdíjas vagyok. A két ország között semmiféle megegyezés nincs, aminek alapján az itt ledolgozott éveim után, ha hazatelepülök, megkaphatnám azt a csekély kis nyugdíjat, amely 70 dollár. Itt mutatom magának az ötszínű személyi igazolványomat, amelyhez hasonló a világon nincs. Van abban egy kék, egy lila, két hold, CCCP, sarló, kalapács, meg van egy barna szín is. S akkor sok sírás után 1995-ben az utolsó papírt is megkaptam. Nekem van jogom megkapni a lett állampolgárságot, mert 10 éve vegyes házasságban élek, túlmentem az egész executión, 62 éves fejjel ültem le tanulni.”
