Ember, két lábbal a földön

„A Vígszínházban az a tét, hogy miként tartsuk meg az általunk képviselt szakmai színvonalat úgy, hogy közben akkorára nyitjuk az ollót, hogy a széles közönség is befogadja az előadást” – fogalmaz Orosz Ákos, az idei Kaszás Attila-díj nyertese, akivel az országos színházi évadnyitó után beszélgettünk. A színész Spiró György Honderű című művében – amelyet a Pesti Magyar Színház mutat be – egy nagy műveltségű, nagypolgári közegben élő, teljesen hétköznapi srácot alakít.

„Akkorára nyitom az ollót, hogy a széles közönség is befogadja az előadást” Fotó: Bach Máté

– Hogyan áll a színésztársadalom a Kaszás Attila-díjhoz?

– Minden évben beszédtéma a színészek között a díj. Nemcsak azért, mert ilyenkor megelevenedik Kaszás Attila alakja – aki nagyon sok időt töltött a Vígszínházban, ahol én is dolgozom –, hanem mert rangos elismerésnek számít. Alulról szerveződik, a színészek egymás közül választják meg azt a három embert, akikre a közönség szavazhat. Megtiszteltetés, hogy két csodálatos színész, Harsányi Attila és Király Attila voltak a várományosai velem együtt a díjnak. Büszke vagyok a díjra, és megpróbálom képviselni azt a szellemiséget, amit Kaszás Attila ránk hagyományozott. Szeretnék megmaradni embernek, két lábbal a földön, mert ezt nagyon is fontosnak tartom.

– Elhangzott felvételről egy dalrészlet a gyerekkorából, ugyanaz, amit a gálaműsoron a gyerekek is előadtak: a Valahol Európában darabból A zene az kell című szám. Tudatosan készült a pályára gyerekként, vagy csak hobbi volt a színpad?

– A nővérem járt egy musicalstúdióba akkoriban, és egy nyílt napon megnéztük, mit is csinálnak ott. A zene szeretete miatt kértem a szüleimet, hogy hétvégenként járhassak én is ebbe a stúdióba. Mindig az énekórát vártam, a zene volt a motiváció. Tartottak egy válogatást a Valahol Európában című darabra. Nem gondoltam arra, hogy színész leszek, csak átadtam magam a zenének, és jól éreztem magam benne.

„Akkorára nyitom az ollót, hogy a széles közönség is befogadja az előadást”
Fotó: Bach Máté

– Hosszú éveket töltött a ­Maladype társulatában, amely bevallottan a kísérletezés színtere. Miért választotta később a Vígszínházat, és mennyire valósul ott meg a kísérletezés?

– Csodálatosan szép és nehéz időszakot töltöttem a Maladypében hét éven át, rengeteg utazással és nagy szerepekkel. Valahogy ez a hét év, mint a népmesében, kiürült. Mivel a Maladype Magyarország legkisebb játszóhellyel rendelkező színháza volt, ezért izgalmas vállalásnak éreztem, hogy a legnagyobb prózai színházba átmenjek. Nem a nulláról kezdtem, mert vendégszínészként dolgoztam már ott. Próbálok úgy élni, hogy a kockázatvállalás is része legyen az életemnek. Erre a Vígszínház különösen jó terep. Míg a Maladypében mindig új formákat kerestünk, új utakat jártunk, kísérleteztünk, a Vígszínház berkein belül az lett számomra a tét, hogy miként tartom meg az általam képviselt szakmai színvonalat úgy, hogy akkorára nyitom az ollót, hogy a széles közönség is befogadja az előadást. A Vígszínházban akár ezerkétszázan is bejöhetnek egy darabra, így a bukás sem elképzelhetetlen. Azonban három játszóhely van, megteremthető a szűk közeg is, sok lehetőség van a színészi munka kiteljesedésére.

– Spiró Honderű című drámájának premierjével, igen komoly szereposztás mellett kezdi az évadot. Mennyire személyes élmény önnek a darab által feltárt, ma is aktuális társadalmi státusvesztés jelensége?

– Az a srác, akit én játszom, nagyon hétköznapi ember, olyan, aki gyakran szembejön velünk az utcán. Négy szereplő közé csöppen, akiket Lukács Sándor, Kern András, Börcsök ­Enikő és Márton András testesít meg. Ők a társadalom kiveszőben lévő rétegét képviselik. Méltóságteljes, magas műveltségű, nagypolgári közeget képviselnek, ami ma ritkaságszámba megy. Nekem a legfontosabb élményem ezzel a darabbal az, hogy lehetőségem van bepillantani ebbe a világba, és kimenteni belőle a követendő momentumokat. Fontosnak tartom, hogy megmaradjon egy ilyen rétege a társadalmunknak.