Hogyan írjunk vendégkönyvbe?

Az íróasztalon szinte eltűnik az aprócska verseskötet vagy inkább versfüzet: Angyalok a Hajdúságban avagy Ajánlott küldemény a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alkotóinak. Vitéz Ferenc 58 verse.

Budapest, 2016. december 1. Vitz Ferenc r a Coldwell Kiad l irodalom cm rendezvnysorozatnak els estjn a Magyar rszvetsg dsztermben 2016. december 1-jn. MTI Fot: Marjai Jnos Fotó: Marjai János

Az íróasztalon szinte eltűnik az aprócska verseskötet vagy inkább versfüzet: Angyalok a Hajdúságban avagy Ajánlott küldemény a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alkotóinak. Vitéz Ferenc 58 verse. Mindegyik egy képzőművész munkáira reflektál, ritkábban egy konkrét képre. Olykor a művésznek üzen, emléke előtt tiszteleg. Többnyire hajdúböszörményi és debreceni alkotókról van szó, és nem kell művészettörténésznek lenni ahhoz, hogy találjon köztük ismerőst az ember. A versek rövid hangulatok, lírai képleírások, szabad asszociációk. Szólnak a képhez vagy a festőhöz, néha a képből beszélnek ki vagy a kép belső monológjaként zümmögnek.

Mint a Pálfy Putyu István álom- vagy rémálomszerű, színpompás, groteszk festményeihez írt Hajnali őrjárat: „Egy várost keresek. / Álmomban kitaláltam egy bábeli / nyelvet a tornyaihoz. / Lehet, hogy már jártam ott, / s nem értettem sem a fákat, / sem az embereket.” Szintén Pálfyhoz tartozik az Őszi eső című vers, benne kedvenc szinesztéziámmal a kötetből: szuvas csönd. Köznapi használatra is kipróbálható, például: mit ülsz ott a szuvas csöndben? Jó játék a művész munkásságának ismerete nélkül, a vers alapján találgatni, milyen lehet a kép. És mik a lírai én, a homo ludens játékszabályai? Absztrakt képhez absztrakt vers? Kötött kompozícióhoz kötött forma?

Meg kell becsülnünk azokat, akik értelmiségi létükre sem iszonyodnak meg a látható világ szellemi közrestségétől, és a pusztába sem vonulnak örökre, hanem maradnak a rendszerben: látni, tanítani, gondolkodni, összetartani és mindezekről példát adni. Vitéz Ferenc a kulturálisan mélyen beágyazódott ember iskolapéldája. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense, költő, irodalomtörténész, szerkesztő, művészeti szakíró, tárcáit rendszeresen olvashatjuk a Magyar Hírlapban, de írt már regényt, tankönyvet, monográfiát festőkről és írókról, van egy egyszemélyes folyóirata, a Nézőpont, és kiállításokat is gyakran nyit meg. Nyilván sokat ír vendégkönyvekbe is.

Emlékszem, tizenkét vagy tizenhárom évesen írhattam életem első vendégkönyvi bejegyzését. A kiállításra nem emlékszem, csak arra, hogy Dinnyés József lépett föl a megnyitón. Kamaszos, alélt katarzisban valami borzalmasan dagályos kétsorost kanyarítottam a könyvecskébe – de nem ez számított, hanem a beágyazottság érzése. Az, hogy elmehetek egy megnyitóra, szemtanúja lehetek valamilyen művészi megnyilatkozásnak, bekapcsolódhatok a róla való diskurzusba. Ami bárkinek nyitott! Nem kell hozzá docensnek lenni. Vitéz Ferencnek sem arra rezonál a lírai énje, hogy ő docens, hanem arra, amit lát. Amit mindenki láthat egy képben, aki veszi a fáradságot a nyugodt, befogadó szemlélődésre, az intuí­ció világosságára, a fantázia viharaira, az angyalok suttogására.

A tömegember azt hiszi, a kultúra egy termék, aminek van előállítója és fogyasztója. Nem érti, mit jelent a kultúrában élni. Nem is oly rég minden polgári lakásban állt egy zongora, és még a legnyomorultabb zsellérviskóban is nótáztak. A kreativitás nem egy választható opció volt az életpályamodellben, hanem az élet része. Ahogy a hit is.

Vitéz Ferenc zsebre dughatóan kicsiny füzetkéje nem azért érdekes mindenki számára, mert mindenki ismeri a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alkotóit. Nem is azért, mert irodalomtörténeti mérföldkőként váltja meg a világot. Hanem mert példázza, fölmutatja: hogyan írjunk vendégkönyvbe. Nemcsak abba, ami a kiállításokon várja nyitott alázattal, hogy belehirtelenkedjük múlandó véleményünket, hanem abba a nagy, láthatatlan könyvbe, amelynek lapjain mindenki nyomot hagy, aki a látható világban vendégeskedik.

Vitéz Ferenc versei szabadon látni, asszociálni, érezni tanítanak. Arra tanítanak, hogy műalkotások értő-érző befogadása és a költői szabadság, amivel megfogalmazzuk benyomásainkat, nem valami obskúrus, elitista tudóskodás, hanem játék, amit bárki játszhat, aki szívvel és lélekkel bír. Van valami mélységes humanizmus abban, hogy egy gyakorlott költő versein keresztül juthatunk el az elfeledett észlelethez: a kultúrélethez nem kell profinak lenni, csak nyitottnak.

Vitéz Ferenc: Angyalok a Hajdúságban. NézőPont, Debrecen, 2019.