Az íróasztalon szinte eltűnik az aprócska verseskötet vagy inkább versfüzet: Angyalok a Hajdúságban avagy Ajánlott küldemény a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alkotóinak. Vitéz Ferenc 58 verse. Mindegyik egy képzőművész munkáira reflektál, ritkábban egy konkrét képre. Olykor a művésznek üzen, emléke előtt tiszteleg. Többnyire hajdúböszörményi és debreceni alkotókról van szó, és nem kell művészettörténésznek lenni ahhoz, hogy találjon köztük ismerőst az ember. A versek rövid hangulatok, lírai képleírások, szabad asszociációk. Szólnak a képhez vagy a festőhöz, néha a képből beszélnek ki vagy a kép belső monológjaként zümmögnek.
Mint a Pálfy Putyu István álom- vagy rémálomszerű, színpompás, groteszk festményeihez írt Hajnali őrjárat: „Egy várost keresek. / Álmomban kitaláltam egy bábeli / nyelvet a tornyaihoz. / Lehet, hogy már jártam ott, / s nem értettem sem a fákat, / sem az embereket.” Szintén Pálfyhoz tartozik az Őszi eső című vers, benne kedvenc szinesztéziámmal a kötetből: szuvas csönd. Köznapi használatra is kipróbálható, például: mit ülsz ott a szuvas csöndben? Jó játék a művész munkásságának ismerete nélkül, a vers alapján találgatni, milyen lehet a kép. És mik a lírai én, a homo ludens játékszabályai? Absztrakt képhez absztrakt vers? Kötött kompozícióhoz kötött forma?
Meg kell becsülnünk azokat, akik értelmiségi létükre sem iszonyodnak meg a látható világ szellemi közrestségétől, és a pusztába sem vonulnak örökre, hanem maradnak a rendszerben: látni, tanítani, gondolkodni, összetartani és mindezekről példát adni. Vitéz Ferenc a kulturálisan mélyen beágyazódott ember iskolapéldája. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense, költő, irodalomtörténész, szerkesztő, művészeti szakíró, tárcáit rendszeresen olvashatjuk a Magyar Hírlapban, de írt már regényt, tankönyvet, monográfiát festőkről és írókról, van egy egyszemélyes folyóirata, a Nézőpont, és kiállításokat is gyakran nyit meg. Nyilván sokat ír vendégkönyvekbe is.
Emlékszem, tizenkét vagy tizenhárom évesen írhattam életem első vendégkönyvi bejegyzését. A kiállításra nem emlékszem, csak arra, hogy Dinnyés József lépett föl a megnyitón. Kamaszos, alélt katarzisban valami borzalmasan dagályos kétsorost kanyarítottam a könyvecskébe – de nem ez számított, hanem a beágyazottság érzése. Az, hogy elmehetek egy megnyitóra, szemtanúja lehetek valamilyen művészi megnyilatkozásnak, bekapcsolódhatok a róla való diskurzusba. Ami bárkinek nyitott! Nem kell hozzá docensnek lenni. Vitéz Ferencnek sem arra rezonál a lírai énje, hogy ő docens, hanem arra, amit lát. Amit mindenki láthat egy képben, aki veszi a fáradságot a nyugodt, befogadó szemlélődésre, az intuíció világosságára, a fantázia viharaira, az angyalok suttogására.
