A tömegember azt hiszi, a kultúra egy termék, aminek van előállítója és fogyasztója. Nem érti, mit jelent a kultúrában élni. Nem is oly rég minden polgári lakásban állt egy zongora, és még a legnyomorultabb zsellérviskóban is nótáztak. A kreativitás nem egy választható opció volt az életpályamodellben, hanem az élet része. Ahogy a hit is.
Vitéz Ferenc zsebre dughatóan kicsiny füzetkéje nem azért érdekes mindenki számára, mert mindenki ismeri a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep alkotóit. Nem is azért, mert irodalomtörténeti mérföldkőként váltja meg a világot. Hanem mert példázza, fölmutatja: hogyan írjunk vendégkönyvbe. Nemcsak abba, ami a kiállításokon várja nyitott alázattal, hogy belehirtelenkedjük múlandó véleményünket, hanem abba a nagy, láthatatlan könyvbe, amelynek lapjain mindenki nyomot hagy, aki a látható világban vendégeskedik.
Vitéz Ferenc versei szabadon látni, asszociálni, érezni tanítanak. Arra tanítanak, hogy műalkotások értő-érző befogadása és a költői szabadság, amivel megfogalmazzuk benyomásainkat, nem valami obskúrus, elitista tudóskodás, hanem játék, amit bárki játszhat, aki szívvel és lélekkel bír. Van valami mélységes humanizmus abban, hogy egy gyakorlott költő versein keresztül juthatunk el az elfeledett észlelethez: a kultúrélethez nem kell profinak lenni, csak nyitottnak.
Vitéz Ferenc: Angyalok a Hajdúságban. NézőPont, Debrecen, 2019.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!