Ma ünnepeljük a magyar dráma napját

A magyar színház világa ma Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezik – 1984 óta ünnepeljük ekkor a magyar dráma napját.

A magyar színház világa ma Madách Imre Az ember tragédiája című művének 1883. szeptember 21-i ősbemutatójára emlékezik – 1984 óta ünnepeljük ekkor a magyar dráma napját. Madáchcsal foglalkozni mindig öröm, az előző századfordulótól máig virágzó magyar drámairodalommal szintén, de legyen ez csupán ürügy arra, hogy eltűnődjünk néhány alapkérdésről. Nyilván lehetetlen volna a magyar dráma napját az első magyar nyelvű dráma, a Három körösztyén leány vagy a legelső Vitéz László-bábjáték ősbemutatójának évfordulójához kötni. Emlékezni arra lehet, ami minél alaposabban adatolt, márpedig a magyar színház történetének XVIII. század előtti részéről olyan keveset tudunk, hogy néhány fanatikus színháztörténésztől eltekintve a többség úgy véli, nem is volt, vagy ha volt, régen volt, és rendes világításuk se volt, minek hát vele foglalkozni.

Legyünk bár profik, amatőrök, laikus színházszeretők vagy hozzáértő színházgyűlölők (egy színházi dolgozó is gyűlölheti a szakmáját, nem csak egy adóvégrehajtó, aki nem hiszi, lógjon be egy éjjeli díszletbontásra előadás után), az alapkérdést nem ússzuk meg: mi a magyar dráma? Magyar nyelven írt színházi szöveg? Kínos, mert akkor rendezőn, dramaturgon, színháztörténészen, pedagóguson, színészen kívül nem olvassa senki. És ők sem azért olvassák, hogy gyönyörködjenek benne, hanem hogy szétszedjék, aztán újra összerakják. Ennek aztán tapsolunk, vagy nem. A kortárs magyar dráma emellett még rövid, tömör, egyértelmű, jól rendezhető, jól tanulható szövegű, kevés szereplős és mellőzi a jelmezre, díszletre, mozgásra vonatkozó szerzői instrukciókat, hogy a rendező jól kibontakozhasson.

Egy eszmefuttatás erejéig legyen most inkább magyar dráma minden, ami magyar színpadon vagy színpaddá szakralizált térben magyar nyelven történt és történik. Magyar dráma a táltosok minden elfeledett éneke, minden maszkos alakoskodás és rituális bábozás, aztán minden betlehemes, passió, mirákulum és moralitás, minden liturgikus színház, minden vásári, szórakoztató játék és később azoknak a vándorszínház-csinálóknak a deklamációja, akik olykor Erdélytől Bécsig gyalogoltak magyarra fordítandó drámákért.

Ha keveset is tudunk a magyar színház történetének nagyjáról, a fennmaradt műfajokból következtethetünk kialakulásuk, meghonosodásuk körülményeire. És józan paraszti ésszel is elképzelhetjük, hogy egy vándortársulat a történelem nagy részében sosem saját szakterületükre specia­lizálódott profikból állt, hanem univerzális mesteremberekből, akikben megvolt az életformához szükséges túlélési ösztön és kurázsi. Ma egy átlagos színpadon és a színpad körül profikat látunk, akik egy szórakoztatóipari intézményben teszik a dolgukat. Nincs ezzel baj, ez a korszellem. Inkább az a különös, hogy létezik még betlehemezés, passió, maszkos alakoskodás meg bábjáték. Hisz a látható világ jó része már rég összekeveri a katarzisnak nevezett titkot a professzionális művészi szakmunka szemlélése közben érzett elégedettséggel: lám, az alkotó megdolgozik a jegy áráért. És ez így is marad addig, amíg a színház a filmmel meg az egész digitális tömegpusztítással akar versenyezni. Amíg a színház nem veszi újra észre saját időtlenségét és ősiségét, addig a magyar dráma is titok marad számunkra, amit mindenki ott keres, ahol biztonságban érzi magát művészileg. A drámai jelenetet három dolog teszi: drámai alaphelyzet, konfliktus, fordulat. Így tanítják. De a színházcsinálás igazi tétjét sajnos nem tanítják. Ahogy kíváncsiságot és bátorságot sem. A magyar dráma napján képzeljük el azokat, akik az idők ködén át mindezt megtaníthatják nekünk.