A gyermekkor keresése

November 24-ig látogatható Sylvia Plachy Dalok fekete-fehérben című fotókiállítása a Műcsarnok kamaratermében. Képek, amelyek megragadják a pillanatot, magukba zárnak egy történetet és továbbgondolásra késztetnek. Büszke és boldog férfi táncol egy lakásban. Az apa, aki egy kis szerepet kapott egy Zorba, a görög színházi adaptációban, éppen gyakorol a lánya lakásában. Imádja a színházat, szépen énekel, de a tánc nem az erőssége, és most lám, mégis táncolhat! Csapzott kismacska; alig látszik ki az emberi kézből, neve Vili, akárcsak az apáé. Még a szeme sem nyílt ki. Kőrakáson üldögél egy kamasz a Hudson folyó torkolatánál, háta mögött a Világkereskedelmi Központ (még ép) ikertornyai. A fiatalember később Oscar-díjas filmszínész lesz, merthogy Sylvia Plachy „civilben” Adrien Brody édesanyja.

A fotóművész legszívesebben fekete-fehérben dolgozik, azt érzi igazán magáénak Fotó: Bach Máté

Sylvia Plachy Budapesten született, tizenhárom éves volt, amikor 1956 vége felé a szülei úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot, ahol már az államosítás alkalmával is vegzálták a családot.

– A szüleim már sok mindent átéltek, mielőtt megszülettem. A forradalom bukása után úgy érezték, csak ­rossz dolgok fognak történni Magyarországon. Nem voltak már nagyon fia­talok, édesanyám az ötvenedik, édesapám a hatvanadik évéhez közeledett. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy elhagyják az otthonukat. Nem is tudom, meg bírnám-e most tenni – emlékezett vissza a fotóművész.

Bár a döntéshozatalba nem vonták be, alternatívát ajánlottak a kiskamasznak: vagy velük megy, vagy Budapesten marad egy idős hölggyel, a család egyik barátjával, aki vállalta volna, hogy mint egy nagymama, nevelni fogja. – Átgondoltam, hogy nem kívánom a változást, de a legnagyobb változás az lenne, ha elszakadnék a szüleimtől. Egy napom volt, hogy elbúcsúzzam mindenkitől, de ez végül is lehetetlen volt, hiszen nem volt szabad megmondanom, hogy elmegyünk – idézte fel Sylvia Plachy a több mint hat évtizede történteket.

A család először Ausztriába szökött, ott próbáltak boldogulni. Ebben az időszakban látogattak el az Alpokba és akkor kapta édesapjától az első fényképezőgépét. Két tekercs filmet fotózott el, de nem ragadta meg a tevékenység, utólag ennek okát elsősorban a pénzhiányban látja, a filmek és a kidolgozás drága mulatság volt. Két, Ausztriában töltött év után a család New Yorkba költözött.

– A szerelem a fotografálás iránt akkor kezdődött, amikor a művészeti egyetemre jártam. Ahová persze a szüleim nem akartak engedni, azt szerették volna, hogy olyasmit tanuljak, amiből meg is lehet élni. De én kölcsönt vettem fel, és mégis oda mentem – mesélte a művésznő.

Grafikusnak tanult, de harmadéven fotóztak is, az egyik tanára pedig, aki a műfaj szerelmese volt, különleges felvételeket talált az első tekercs filmjén, és ösztönözte, hogy folytassa. Még egyetemista korában megvásárolták 81 kis képből összeálló fotóját, majd egy csoportos tárlaton is bemutatkozhatott. Pár év irodai munka után határozta el, hogy a fotózásnak szenteli az idejét. Fotóriporterként újságoknak, magazinoknak kezdett dolgozni. „Meg kellett mutatnom a képeimet nemcsak a szüleimnek és a barátaimnak, hanem a világnak is, hiszen nem magamnak fényképezek” – foglalta össze Sylvia Plachy.

A fotóművész legszívesebben fekete-fehérben dolgozik, azt érzi igazán magáénak
Fotó: Bach Máté

Első könyvének megjelentetésére így emlékszik vissza: „Már húsz éve dolgoztam a Village Voice nevű lapnál, és szerettem volna egy könyvet összekalapálni. Nagyon nehéz volt megnyugtatni a kiadót, hogy lesz kereslet az albumra, hogy lesz, aki megveszi. Nem bízott bennem, és először kis példányszámban nyomtatta ki a könyvet, de rövid időn belül után kellett nyomni.”

A fiatal Sylvia Plachy jó barátságban volt André Kertésszel, a hetvenes években többször látogattak együtt Magyarországra és fotóztak ugyanazokon a helyszíneken. Volt ilyen jellegű megbízatásuk is; visszatérve Amerikába a magazin egyik oldalán ­André Kertész fekete-fehér, míg a szemközti oldalon Sylvia Plachy színes fotói jelentek meg. Sokáig csak fekete-fehérben dolgozott, de aztán megtanulta a színes fotózást is, ám nem érzi magáénak.

– A színek elterelik a figyelmet a lényegről – állítja a fotóművész, aki csak olyan színes képet szeret készíteni, ahol a szín továbbirányít, ráerősít az érzésre, amit a kép közvetít.

Sylvia Plachy fényképezőgépével bejárta a világot. Egyik kedvenc helye Erdély, ahová sokszor visszatért és mindig kívánkozik, bár, mint mondja, ma már nincs ereje, hogy annyit utazzon.

– Ott közelebb éreztem magamhoz azt, ami hiányzott a magyarságomból, azt a valamit, ami a gyerekkoromra emlékeztetett. Később rájöttem, az volt a legnagyobb bajom, hogy egyszerre hagytam el a gyermekkoromat és az országomat. A gyermekkorom ­hiányzott, és azt szeretném visszahozni, azért szeretek fényképezni, mert akkor úgy látom a világot, mint egy gyermek – összegezett Sylvia Plachy.