Együtt a 301-es parcellában

— Ákos és Marianna sorsa megrendítően bizonyítja a kommunizmus embertelenségét, a kádári „puha diktatúra” véres valóságát. Példát mutattak tisztességből, hazaszeretetből, becsületből és hűségből — mondta Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa, aki feltárta az 1956-os események miatt kivégzett fiatal férfi és életben maradt felesége tragikus történetét. Szerettünk volna még élni… címmel az M5 dokumentumfilmet készített az életükről, melynek holnap lesz a premierje. A filmben Borvendég Zsuzsanna beszéli el a történetüket, aki küzdött azért, hogy teljesüljön az idén elhunyt Marianna utolsó kívánsága, és egymás mellett nyugodjanak a 301-es parcellában.

Borvendég Zsuzsanna történész Fotó: Teknős Miklós

– Hogyan rángatták bele Mariannát az ügybe?

– Marianna egy fiatal vegyészmérnök volt, aki 1956 novemberében elvállalta, hogy felkészít egy börtönviselt fiút az érettségire. A közös tanulásokból azonban szerelem lett, már 1957 februárjában eljegyezték egymást, hivatalosan azonban nem házasodhattak össze, mert Ákost üldözte a rendőrség. Egy barátjuk lakásán, katolikus szertartás szerint fogadtak örök hűséget egymásnak Marianna gyóntatópapja előtt. Marianna Ákos miatt került az állambiztonság célkeresztjébe.

Borvendég Zsuzsanna történész
Fotó: Teknős Miklós

– Mindketten azzal a tudattal vonultak börtönbe, hogy pár év múlva, szabadulásuk után együtt lesznek. De Tumbászt hamarosan kivégezték. Miért kellett meghalnia a 24 éves fia­talembernek?

– Azért, hogy bizonyíthassák a kormány által megfogalmazott magyarázatot a forradalom kitörésére, alátámaszthassák a kommunista narratívát. Tumbász jogerősen életfogytiglani szabadságvesztést kapott, menyasszonyát két évre ítélték. A legfőbb ügyész azonban nem fogadta el az ítéletet, törvényességi óvást nyújtott be, és másnap Tumbász Ákost kivégezték.

– A tragédia után hogyan alakult Forró Marianna sorsa?

– Marianna úgy töltötte le a büntetését, hogy végig hitt abban, egyszer még egymáséi lehetnek. Csak szabadulása után tudta meg, hogy kedvesét elválásuk után nem sokkal meggyilkolták. Soha nem ment férjhez, egész életében gyászolta élete egyetlen szerelmét.

– Mit mesélt önnek a megpróbáltatásairól?

– Amikor egyetemistaként megkerestem őt, nem tudtam, mekkora megtiszteltetés ér, hogy hajlandó beszélgetni velem. Sebei olyan mélyek voltak, hogy addig senkinek nem tudott megnyílni, de még utána sem. Megmutatta az ereklyéit, néhány fényképet, és átadta Ákos forradalom után írt cikkeit, verseit. Végtelenül kedves volt, de nem beszélt túl sokat. A kémkedési vád valós hátterét nem is ismerhette, de a korábbi letartóztatásáról sem beszélt nekem, pedig 1952-ben már megjárta az ÁVO börtönét egy egyházellenes per kapcsán.

– Hogyan lehet, hogy a testvére sem tudott erről a szenvedéstörténetről?

– Szerintem úgy érezhette, aki nem élt át ilyen tragédiákat, nem értheti meg, min ment keresztül. Benne lehetett a korszellem is, a hallgatás kényszere, hiszen adott esetben a családját is bajba sodorhatta volna. De a legfőbb ok talán mégis a sebek mélysége volt: nem volt felkészülve a történtek újbóli átélésére. Amikor elkészültem a szakdolgozattal, felhívtam őt telefonon, hogy megmutassam, elmeséljem, mire jöttem rá. Megkért, hogy ne keressem többé, nem képes szembesülni a történtekkel.

– Tumbász Ákos írónak készült. Maradt hagyatéka? Állítólag egy 1956-os regényt kezdett el írni.

– Ákos írásai közül néhány megjelent még az ötvenes években a Nemzetőrben, a többi Marianna fiókjában lapult egészen addig, amíg felkerestem őt. Nyers változatban fennmaradt írások ezek, és egészen biztosan töredékes hagyaték. A regény ötletéről ő maga vallott az állambiztonsági kihallgatások során, de nem derült ki, hogy meddig jutott a megvalósításban. Úgy tudom, Marianna hagyatékában sem maradt nyom ezzel kapcsolatban.

– Miért tartotta fontosnak, hogy Marianna halála után vállalja az ügyét, és teljesítse utolsó kívánságát, hogy egymás mellett nyugodjanak a 301-es parcellában?

– Néhány évvel ezelőtt valahogy megtalált. Nem emlékezett a nevemre, nem tudott semmit rólam, én pedig tiszteletben tartottam a korábbi kérését, és nem kerestem őt. De közel hatvan évvel a tragédia után úgy érezte, talán már felkészült arra, hogy szembesüljön a történtekkel. Amikor meghalt, az unokahúga hívott fel azzal, hogy Marianna mennyit emlegetett engem az utolsó időben, és mivel nem tudják, hogyan lehetne elérni, hogy teljesüljön az utolsó kívánsága, tőlem kértek segítséget. Ákos a 301-es parcellában nyugszik, ami kiemelt nemzeti emlékhely, csak külön engedéllyel lehet oda temetkezni. Szerencsére minden illetékes úgy érezte, hogy emberi kötelességünknek teszünk eleget azzal, ha legalább halálukban biztosítjuk számukra, hogy egymás mellett nyugodhassanak.

– Mit üzen az ő történetük?

– Példát mutattak tisztességből, hazaszeretetből, becsületből és hűségből. Azon névtelen hősök közé tartoznak, akiket ki akartak törölni a nemzet emlékezetéből, hiszen minél kevesebb a hős és a mártír, annál nehezebb a forradalmi emlékezet életben tartása.