Együtt a 301-es parcellában

— Ákos és Marianna sorsa megrendítően bizonyítja a kommunizmus embertelenségét, a kádári „puha diktatúra” véres valóságát. Példát mutattak tisztességből, hazaszeretetből, becsületből és hűségből — mondta Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa, aki feltárta az 1956-os események miatt kivégzett fiatal férfi és életben maradt felesége tragikus történetét. Szerettünk volna még élni… címmel az M5 dokumentumfilmet készített az életükről, melynek holnap lesz a premierje. A filmben Borvendég Zsuzsanna beszéli el a történetüket, aki küzdött azért, hogy teljesüljön az idén elhunyt Marianna utolsó kívánsága, és egymás mellett nyugodjanak a 301-es parcellában.

Borvendég Zsuzsanna történész Fotó: Teknős Miklós

– A XX. század egyik legszomorúbb, filmbe illő magyar szerelmi történetére talált rá, amely jelképesen idén ért véget. Hogyan akadt rá Tumbász Ákos és Forró Marianna történetére?

– Több mint húsz évvel ezelőtt szakdolgozati témát keresve bukkantam rá arra a kémkedési perre, amelybe belekeverték őket 1956 után. Akkor még az állambiztonsági anyagok nagy része nem volt kutatható, de így is hamar kiderült, hogy a történet nem mindennapi, rá­adásul egy olyan megrendítő szerelmi tragédia húzódik meg mögötte, amelyre különösen fogékony voltam, hiszen éppen az esküvőmre készültem. Örökre a szívembe vésődött, hogy mennyire meg kell becsülni a beteljesült szerelmet.

– Miért tartóztattak le 1953-ban egy 18 éves fiatalembert?

– Tumbász Ákos humán műveltségű polgári családból származott, az otthonában szívta magába a kommunista rendszerrel való szembenállást. Gimnazistaként kis versikéket írogatott, a Szabad Népben olvasott propagandarigmusokat fordította át ellentétes értelmű szövegekké, ezért kirúgták az iskolából. Segédmunkásként tengődött, de hosszabb ideig sehol nem tűrték meg, mert hamar kiderült politikai irányultsága. Barátaival röplapokat szerkesztett, amelyekben a magyar társadalmat próbálták felrázni és ellenállásra buzdítani, de terjeszteni már nem tudták őket, az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése miatt tíz év kényszermunkára ítélték. Szimbolikus, hogy éppen 1953. július 4-én, Nagy Imre kormányra lépésének napján tartóztatták le.

– De Tumbász 1956-ban kiszabadult, és bízott abban, hogy nem viszik vissza a börtönbe, normális életet élhet. Milyen váddal tartóztatták le ismét?

– A hatalom bizonyítani akarta, hogy kívülről támogatott, imperialista erők által provokált ellenforradalom dúlt hazánkban, ezért egy ügynökét használta arra, hogy az ENSZ számára adatok gyűjtésére szólítson fel egykori forradalmárokat, akiket más vádak alapján nem tudtak bíróság elé állítani. Kémkedésre ugyan Tumbász nem vállalkozott, de írásait valóban eljuttatta egy emigráns laphoz, a Nemzetőrhöz. A BM addig keverte a lapokat, amíg sikerült a koncepció felállításához elegendő terhelő adatot kreálnia, de az áldozatok soha nem tudták meg, hogy valójában az állambiztonság állt a háttérben.

– Hogyan rángatták bele Mariannát az ügybe?

– Marianna egy fiatal vegyészmérnök volt, aki 1956 novemberében elvállalta, hogy felkészít egy börtönviselt fiút az érettségire. A közös tanulásokból azonban szerelem lett, már 1957 februárjában eljegyezték egymást, hivatalosan azonban nem házasodhattak össze, mert Ákost üldözte a rendőrség. Egy barátjuk lakásán, katolikus szertartás szerint fogadtak örök hűséget egymásnak Marianna gyóntatópapja előtt. Marianna Ákos miatt került az állambiztonság célkeresztjébe.

Borvendég Zsuzsanna történész
Fotó: Teknős Miklós

– Mindketten azzal a tudattal vonultak börtönbe, hogy pár év múlva, szabadulásuk után együtt lesznek. De Tumbászt hamarosan kivégezték. Miért kellett meghalnia a 24 éves fia­talembernek?

– Azért, hogy bizonyíthassák a kormány által megfogalmazott magyarázatot a forradalom kitörésére, alátámaszthassák a kommunista narratívát. Tumbász jogerősen életfogytiglani szabadságvesztést kapott, menyasszonyát két évre ítélték. A legfőbb ügyész azonban nem fogadta el az ítéletet, törvényességi óvást nyújtott be, és másnap Tumbász Ákost kivégezték.

– A tragédia után hogyan alakult Forró Marianna sorsa?

– Marianna úgy töltötte le a büntetését, hogy végig hitt abban, egyszer még egymáséi lehetnek. Csak szabadulása után tudta meg, hogy kedvesét elválásuk után nem sokkal meggyilkolták. Soha nem ment férjhez, egész életében gyászolta élete egyetlen szerelmét.

– Mit mesélt önnek a megpróbáltatásairól?

– Amikor egyetemistaként megkerestem őt, nem tudtam, mekkora megtiszteltetés ér, hogy hajlandó beszélgetni velem. Sebei olyan mélyek voltak, hogy addig senkinek nem tudott megnyílni, de még utána sem. Megmutatta az ereklyéit, néhány fényképet, és átadta Ákos forradalom után írt cikkeit, verseit. Végtelenül kedves volt, de nem beszélt túl sokat. A kémkedési vád valós hátterét nem is ismerhette, de a korábbi letartóztatásáról sem beszélt nekem, pedig 1952-ben már megjárta az ÁVO börtönét egy egyházellenes per kapcsán.

– Hogyan lehet, hogy a testvére sem tudott erről a szenvedéstörténetről?

– Szerintem úgy érezhette, aki nem élt át ilyen tragédiákat, nem értheti meg, min ment keresztül. Benne lehetett a korszellem is, a hallgatás kényszere, hiszen adott esetben a családját is bajba sodorhatta volna. De a legfőbb ok talán mégis a sebek mélysége volt: nem volt felkészülve a történtek újbóli átélésére. Amikor elkészültem a szakdolgozattal, felhívtam őt telefonon, hogy megmutassam, elmeséljem, mire jöttem rá. Megkért, hogy ne keressem többé, nem képes szembesülni a történtekkel.

– Tumbász Ákos írónak készült. Maradt hagyatéka? Állítólag egy 1956-os regényt kezdett el írni.

– Ákos írásai közül néhány megjelent még az ötvenes években a Nemzetőrben, a többi Marianna fiókjában lapult egészen addig, amíg felkerestem őt. Nyers változatban fennmaradt írások ezek, és egészen biztosan töredékes hagyaték. A regény ötletéről ő maga vallott az állambiztonsági kihallgatások során, de nem derült ki, hogy meddig jutott a megvalósításban. Úgy tudom, Marianna hagyatékában sem maradt nyom ezzel kapcsolatban.

– Miért tartotta fontosnak, hogy Marianna halála után vállalja az ügyét, és teljesítse utolsó kívánságát, hogy egymás mellett nyugodjanak a 301-es parcellában?

– Néhány évvel ezelőtt valahogy megtalált. Nem emlékezett a nevemre, nem tudott semmit rólam, én pedig tiszteletben tartottam a korábbi kérését, és nem kerestem őt. De közel hatvan évvel a tragédia után úgy érezte, talán már felkészült arra, hogy szembesüljön a történtekkel. Amikor meghalt, az unokahúga hívott fel azzal, hogy Marianna mennyit emlegetett engem az utolsó időben, és mivel nem tudják, hogyan lehetne elérni, hogy teljesüljön az utolsó kívánsága, tőlem kértek segítséget. Ákos a 301-es parcellában nyugszik, ami kiemelt nemzeti emlékhely, csak külön engedéllyel lehet oda temetkezni. Szerencsére minden illetékes úgy érezte, hogy emberi kötelességünknek teszünk eleget azzal, ha legalább halálukban biztosítjuk számukra, hogy egymás mellett nyugodhassanak.

– Mit üzen az ő történetük?

– Példát mutattak tisztességből, hazaszeretetből, becsületből és hűségből. Azon névtelen hősök közé tartoznak, akiket ki akartak törölni a nemzet emlékezetéből, hiszen minél kevesebb a hős és a mártír, annál nehezebb a forradalmi emlékezet életben tartása.