1945 júliusában szovjet katonai teherautók álltak meg a tatai kastély előtt. Akkoriban így kezdődött egy vadkeleti rablótörténet, ám ezúttal másról volt szó. A katonák kórházi felszerelést hordtak be a kastélyba, és a hozzájuk tartozó idegbetegeket is betessékelték az Esterházy-lakba. A Népjóléti Minisztérium – nevéhez híven – javítani akart a nép életszínvonalán, ezért a Budapesti Lipótmezői Elme- és Ideggyógyintézet egy részét a tekintélyes, összkomfortos kastélyba telepítette át. Amikor Jókai Mór A bolondok grófja című színdarabját írta, valószínűleg maga sem gondolta volna, hogy abszurd története valósággá válik a huszadik század közepén. Bár a kastély utolsó tulajdonosa, Esterházy Miklós nem vált a „bolondok” grófjává, hisz Nyugatra menekült, majd onnan Ausztráliába települt át, de kastélyát fél évszázadra „internálták”.
A XIX. század első felében „magyar Weimarnak” is nevezett kastélyban, mely mindvégig a nemzetközi diplomácia egyik fontos színtere volt, a világháború idején kórházat működtettek, a rendszerváltáskor pedig üresen hagyták, hogy folyamatosan pusztulva várjon a szebb jövőre. Most a Nemzeti kastély- és várprogramban a tatai kastély főépületét teljesen helyreállítják és jövő tavasszal már meg is nyitják a látogatók előtt. Érdemes lesz meglátogatni, hiszen nem sok magyar kastély büszkélkedhet azzal, hogy a falai között három magyar király, egy német császár időzött, de szabadságharcos tábornokok és egy osztrák véreskezű hóhér is éjszakázott itt, egy egész nemzetet meggyalázó megtorláson törve a fejét.
Egyensárga műemlékből múzeum
Ha albumokban, képeslapokon keressük, ugyanolyan sárgára festve találjuk a tatai Esterházy-kastélyt, mint nagyjából minden más kastély- vagy barokk templomműemlékünket. A Kádár-korban mázolták egyensárgára ezeket az épületeket, amikor a műemlékvédelmi szakma vigyázó szemét a bécsi Schönbrunnra vetette, amely eredendően mélysárga volt. Ami jó az osztráknak, az jó lesz a magyarnak is, gondolhatták, csakhogy a magyar kastélyok többsége sosem volt ilyen színű. Megérkezésünkkor éppen az tűnt fel legelőször, hogy a tatai kastélyt eredeti, törtfehér színére festették vissza, és így egy sokkal méltóságteljesebb épületet láthatunk a tó partján, melynek homlokzata tiszta, vadonatúj zsalus külső ablakai vannak és a tetejét is teljesen új cserepek borítják. Pedig annak rendje és módja szerint kellett újraéleszteni a „szép halottat”, hisz a bajnai Sándor–Metternich-kastély mellett – műszaki és statikai szempontból – ez volt a második legrosszabb állapotú épület, amelynek megmentését célul tűzte ki a nemzeti kastélyprogram.