Telitalálat a kar szerepeltetése is, összehangolt mozgásuk, dalaik, jól irányzott mondataik egy sajátos hangzás- és látványvilágot társítanak Raszputyin vívódásai mellé, a pusztulástörténetek örök tragikumát az egyén és a tömeg viszonylatában is érzékelhetővé teszik.
Talán főként dramaturgiai oka lehet annak, hogy a számos figyelemreméltó ötlet és színészi alakítás ellenére az előadás ritmusa meg-megtörik, a nézői figyelmet pedig olykor próbára teszi a többórás játékidő. Ennek az előadásnak Raszputyin a kulcsfigurája, de a karaktere mégsem biztosítja a nagyívű játék lehetőségét. Már az első színpadi megszólalásakor a küldetés terhét cipeli, és jelenetről jelenetre a pusztulást hirdeti, míg vele szemben az uralkodók, élő, izgalmas figurák még akkor is, ha abszurd játékkal megteremtett karikatúrák.
A néző egy percig sem hiheti, hogy ez a küldött olyan hatással lehetne bárkire, hogy döntően befolyásolja a történelem alakulását. Izgalmasabb volna, ha magunk előtt láthatnánk Raszputyint, a legendát, a nagy tudású férfit, akinek lesik a szavait, a kalandort, akit imádnak és gyűlölnek – ha mi magunk is elbizonytalanodhatnánk abban, hogy ő szent látnok vagy őrült. Hinnünk kellene benne, hogy a küldetése sikerülhet – akkor is, ha tudjuk, hogy minden szava a szenvedésről igaz. Az utolsó felvonás épp emiatt válik súlytalanná, hiszen nem érint meg igazán, hogy meghal egy ember, akit lehetőségünk sem volt megszeretni, hanem az a tragédia, hogy a tisztánlátás és a szavak nem elegendők ahhoz, hogy békét teremtsenek. A szótlan Gavrilo Princip fegyvere ugyanis eldördül, és ez a merénylet több mint egy évszázada ontja a vérünket.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!