Itt egy kis rock and roll, ott egy kis boogie-woogie, amott egy kis lassú líra, ízlésesen, szofisztikáltan összerakva. Eszünkbe juthat Chris Rea, Eric Clapton, a Dire Straits vagy akár a Tátrai Band is – ez a zene úgy finom, lágy és rádióbarát, hogy közben nem megy át giccsbe, nem köt elvtelen kompromisszumot és végig hiteles marad. Mint egyik kedvencem, az Örök tél, ami már-már zoráni szentimentalizmussal nyit, majd egy csuklóból kirázott, laza, dzsesszes blueszal folytatódik, mint amikor az ember pár lépés után beletörődik az utcán, hogy vizes lesz, és onnantól lazán sétálgat a szakadó esőben.
A hitelesség a bluesban ugyanolyan fontos, mint a hangszeres tudás, és Fekete Jenőnek, aki hosszú, ősz hajával, kis bajuszkájával és szakállkájával úgy néz ki, mint a három testőr egyike, gitárszóló közben meg olyan áhítattal grimaszol, mintha már nőnének a szárnyai, mindent elhiszünk.
A blues hagyománytisztelő műfaj, itt nem az kell, hogy valaki forradalmi zenei és szövegi meglepetésekkel szolgáljon, hanem hogy érezzük szívét-lelkét-egyéniségét az ismerős fordulatokban, és egy kicsit megénekelje a mi elvágyódásainkat is.
Mindenkinek lesznek kedvenc sorai a lemezről, az enyém ez az általános zeneelméleti (és gyakorlati) igazság, mely remekül összefoglal több száz oldalnyi tudományos értekezést: „Minden kotta kész van rég, minden hangjegy szabad még.”
Fekete Jenő: Sárarany, 2019.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!