Szívvel, lélekkel megénekelt elvágyódás

Fekete Jenő, a magyar blues veteránja tökéletes belső road movie-t zenélt össze első nagylemezén. Aki a bluest szereti, és nem állt meg a Mississippi deltájánál, az találkozott már a nevével.

Fekete Jenő, a magyar blues egyik veteránja tökéletes belső road movie-t zenélt össze első nagylemezén. Aki a bluest szereti, és nem állt meg a Mississippi deltájánál, az biztosan találkozott már a gitáros-énekes nevével, aki régebben a Palermo Boogie Gang frontembere volt, mostanában pedig a Muddy Shoes első vonalából ontja a laza szólókat, dögös riffeket és dörmögős énektémákat.

De zenélt és zenél ő mindenkivel, van egy triója saját neve alatt, van egy duó­ja Horváth Misivel, az egyik legjobb magyar herflissel, állandó fellépője a Stonednak és az EC70-nek (Eric Clapton Tribute Band) is. Eredetileg szobrásznak tanult, dolgozott restaurátorként is, de a zene nagyobb szerelemnek bizonyult a képzőművészetnél – ösztönös muzsikusként lett profi, rengeteget koncertező blueszenész. Nemrég súlyos betegségen esett át, de nem adta föl, és széles szakmai összefogással 55 évesen elkészítette első lemezét, a Sáraranyt.

Az várható volt, hogy az anyagon közreműködik a Muddy Shoes vagy Horváth Misi, az állandó zenésztársak, de vannak igazi meglepetések is, mint Horváth Charlie, a szerencsére csak (egyébként jól) doboló „Döglégy” Zoltán, a popszcénából érkező Voga Viki vagy a klasszikus gitár mestere, Juhász Anikó. De mindenki találhat magának ismerősöket: egy minifesztiválnyi zenész gyűlt össze az albumra, hogy Fekete Jenő zenéjéből, karakteréből és Valla Attila szövegeiből egy hangulatos utazást teremtsenek.

A magyar nyelvű szövegekben ott van a zenészlét minden keserve és öröme. Fekete Jenő és sok kortársa, muzsikusbarátja életének summázata a tízévesen, egy kuka oldalán megbúvó dobgitártól az égig vezető út, ahol már „nem számít a jogdíj”. Nem konceptlemezről beszélünk, nincs konkrét sztori; tablóképszerű hangulatok, életképek követik egymást, aztán az összhangulat olyan lesz, mint egy turnéfilm, egy road movie.

Ott ülünk egy füstös bárban, a turnébusz ablakából bámulunk ki vagy felébredünk egy ismeretlen városban, egy idegen ágyban, és közben a veterán mester dúdolja-dörmögi a fülünkbe, hogy neki ez milyen volt. Mindehhez pedig nem a tradicionális, fekete ősblues szól, és nem is a Tom Waits-féle elborulás, hanem tiszta forrásból táplálkozó és többrétegű, de abszolút közönségbarát, fülsimogató, korszerű blues-rock.

Itt egy kis rock and roll, ott egy kis boogie-woogie, amott egy kis lassú líra, ízlésesen, szofisztikáltan összerakva. Eszünkbe juthat Chris Rea, Eric Clapton, a Dire Straits vagy akár a Tátrai Band is – ez a zene úgy finom, lágy és rádióbarát, hogy közben nem megy át giccsbe, nem köt elvtelen kompromisszumot és végig hiteles marad. Mint egyik kedvencem, az Örök tél, ami már-már zoráni szentimentalizmussal nyit, majd egy csuklóból kirázott, laza, dzsesszes blueszal folytatódik, mint amikor az ember pár lépés után beletörődik az utcán, hogy vizes lesz, és onnantól lazán sétálgat a szakadó esőben.

A hitelesség a bluesban ugyanolyan fontos, mint a hangszeres tudás, és Fekete Jenőnek, aki hosszú, ősz hajával, kis bajuszkájával és szakállkájával úgy néz ki, mint a három testőr egyike, gitárszóló közben meg olyan áhítattal grimaszol, mintha már nőnének a szárnyai, mindent elhiszünk.

A blues hagyománytisztelő műfaj, itt nem az kell, hogy valaki forradalmi zenei és szövegi meglepetésekkel szolgáljon, hanem hogy érezzük szívét-lelkét-egyéniségét az ismerős fordulatokban, és egy kicsit megénekelje a mi elvágyódásainkat is.

Mindenkinek lesznek kedvenc sorai a lemezről, az enyém ez az általános zeneelméleti (és gyakorlati) igazság, mely remekül összefoglal több száz oldalnyi tudományos értekezést: „Minden kotta kész van rég, minden hangjegy szabad még.”

Fekete Jenő: Sárarany, 2019.