„A való élet azoké legyen, akik nem tudnak jobbat” – hangzik el az új Woody Allen-filmben, amelynek címe Egy esős nap New Yorkban. A rendező, aki vasárnap lesz 84 éves, és aki még mindig mindent tud a filmrendezésről, visszatér abba a városba, ami neki a legtöbbet jelenti. Olyan ez a film, mintha búcsú lenne. Búcsú New Yorktól, ahonnan a fiatal művészek már elköltöznek, legalábbis ez hangzik el a filmben, mert már túl drága nekik, búcsú a filmkészítéstől, amelynek világáról kertelés nélkül elmondja a véleményét.
Persze a filmnek van olyan olvasata is, hogy New Yorkot talán még soha senki nem ábrázolta ennyi szenvedéllyel, színnel és fénnyel. Mindez egy filmes alkotáshoz is elengedhetetlen, mármint a szenvedély, a szín és a fény. Az idős mester fiatalok szerelmi történetét dolgozza most fel, és hitet tesz amellett, hogy nagyon oda kell figyelni a párválasztás során. Mintegy útravalóul csak annyit mond annak a fiatal nemzedéknek, amely előtt még ott az egész élet, hogy ne fecséreljék el olyan párkapcsolatra, amelyben a másikat nem érdekli az a temérdek gondolat, hangulat, álom, ami a lelkünkben lakozik. Sok-sok évtizedes tapasztalat után arra jutott Woody Allen, hogy a párválasztásban türelmesnek kell lenni, ki kell várni, hogy az élet elénk sodorja az igazit, azt, aki pontosan érzi és érti mindazt, ami nekünk fontos.
Fotó: Cinetel Kft
A nő ugyanis, már akkor is, amikor fiatal felnőttként párt keres, kétféle. Legalábbis Woody Allen új filmje szerint. Az egyik típus tisztességes, a másik tisztességtelen. Az egyik csak önmagát látja a világban, önmagát akarja boldoggá tenni, a másik viszont azt keresi, hogyan tudja a másikat boldoggá tenni, így ezáltal ő is boldog lehet. Ahogy a fiúnak mondja az édesanyja: nagy dolog, ha szeretnek, de még nagyobb, ha te tudsz szeretni. A nő tehát kétféle: az egyik, aki szeretni is tud, a másik, aki csak azt tudja magáról, hogy őt szeretni kell. Mert megérdemli.
A szerelmi ügyeken kívül a filmes szakmáról is értekezik a rendező. Egyrészt kiparodizálja a szenvedő művészt, amelynek révén kemény önkritikát is gyakorol. Másrészt a filmjében bemutatja, hogy szinte nincs is olyan szereplője a filmiparnak, aki ne akarná lefektetni a fiatal újságíró lányt, aki róluk készít riportot. És el is jutottunk ahhoz a problémához, amely rendesen mérgezi manapság a hollywoodi levegőt. Méghozzá a #metoo-mozgalomhoz. A hamarosan 84 éves filmrendező két gondolattal járul hozzá új filmjében a téma diskurzusához. Az egyik, hogy a művészvilágban igencsak hamar keringőre hívják a lányokat, még csak szépnek se kell lenniük, a másik, hogy lehet nemet mondani, nem dől attól össze a világ, bár a karrierista lányok nem nagyon tudnak nemet mondani, ahogy láthattuk. Bár az is igaz, hogy korábban meg arról gondolkozik a rendező, hogy a nő kétféle. Van, aki a korabeli fiúk romantikus álmában hisz és nagyon akar szeretni, és van, akit elkábít a csillogás és hírnév, az üres csacsogás, és már az is elég, ha elhitetik vele, hogy szeretik. Övék a való élet. De az öreg mester szerint jobban jár egy fiatal, ha megkeresi azt, aki tud jobbat.
