A Hetedik ecloga kezdősorait („Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.”) majd az egész verset ha csupán elolvasom, elmormolom magamban vagy meghallom például Latinovits Zoltán előadásában, annyira felkavarodik minden elnyugodottnak vélt és remélt érzés bennem, amennyire semmi más nem tudna felkavarni (talán az Erőltetett menet idilli képét kivéve a borzalmas körülmények között: „S mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, / s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt”).
Az élmény megráz, nehéz beszélni róla, sírni támad kedvem; nem katarzis ez, több annál. Félelmetes és létszükséglet egyszerre. Bárcsak tudnám, mi váltja ki – bár lehet, hogy így jobb, titokzatosabb, fenségesebb. Lehetne beszélni róla még órákig, meg lehetne keresni helyét a világirodalom csúcsán, de amiről nem lehet beszélni, arról inkább hallgatni kell. Hallgatni és eltelni az élménnyel, hagyni, hogy hasson.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!