Mekkora árat kell fizetni a halhatatlan remekműért?

Tálas András hadapród őrmester ötfős kerete 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában lőtte le a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt – írja a Wikipédia.

Nehezen olvasok verset, mert valamiért sokkal nagyobb összpontosítást érzek szükségesnek a befogadásához, mint a próza élvezetéhez és befogadásához – és ilyen összpontosítás ritkán adódik. Úgy vélem, hogy sokkal inkább szükség van a körülményekre, a lelkiállapotra és a hangulatra a költészethez, mint bármilyen másik műnemnél. Ezért aztán nehezen is veszem rá magam, hogy költészetbe kerüljek – pedig aztán mikor elkezdek verset olvasni, alig bírom abbahagyni. Nehezen veszem tehát rá magam, jövök-megyek, kerülgetem a könyvet, egyre várom a megfelelő pillanatot, a lelkiállapotot, a hangulatot.

Két költő van (ez most természetesen „költői” túlzás, nyilván több van, de ők ketten tényleg kiemelkednek), aki bármilyen körülmények között meg tud szólítani, hangulatba tud hozni, lelki­állapotot tud csinálni, sőt nem szégyellem kimondani: el tud andalítani. Áprily Lajos és Radnóti Miklós. Sajnos képtelen vagyok megnevezni, mit tudnak: de ahogy elkezdem olvasni szinte bármelyik, de inkább bármelyik kései versüket, abban a pillanatban olyan állapotba kerülök (nevezzük jobb híján transznak), amelyik a költészet megtapasztalásának ősi és ideális állapota. Elringok, hagyom, hogy megtörténjen velem a vers.

De tényleg, mit tudnak? Kivált úgy, hogy egyikük sem valami derűs költő, sőt: az igazi hatást a kései versek gyakorolják, Áprilynál a halál közelsége és az Erdélyhez való viszony, Radnótinál pedig szintén a halál közelsége és a kedveshez való viszony… A halál közelsége facsarná ki a remekművet a költőből? Ilyen nagy árat kell fizetni a halhatatlan remekműért?

Azt a gyalázatos halált, amely Radnóti Miklósnak jutott osztályrészül feltételezhetően a mai napon, 75 évvel ezelőtt (a pontos körülmények nem ismertek, a Wikipédia így írja le: „Egyes források szerint Marányi Ede honvéd alezredes parancsára, Tálas András hadapród őrmester ötfős kerete 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában lőtte le a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt.”), mindannyian ismerjük, és ismerjük a bori notesz sorsát is. Valójában ezek azok a versek, amelyek a hatást azonnal és bármilyen körülmények között kiváltják: a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez, a Gyökér, az Á la recherche…, a Nyolcadik ecloga, az Erőltetett menet és a Razglednicák.

A Hetedik ecloga kezdősorait („Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.”) majd az egész verset ha csupán elolvasom, elmormolom magamban vagy meghallom például Latinovits Zoltán előadásában, annyira felkavarodik minden elnyugodottnak vélt és remélt érzés bennem, amennyire semmi más nem tudna felkavarni (talán az Erőltetett menet idilli képét kivéve a borzalmas körülmények között: „S mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, / s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, / a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen, / és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt”).

Az élmény megráz, nehéz beszélni róla, sírni támad kedvem; nem katarzis ez, több annál. Félelmetes és létszükséglet egyszerre. Bárcsak tudnám, mi váltja ki – bár lehet, hogy így jobb, titokzatosabb, fenségesebb. Lehetne beszélni róla még órákig, meg lehetne keresni helyét a világirodalom csúcsán, de amiről nem lehet beszélni, arról inkább hallgatni kell. Hallgatni és eltelni az élménnyel, hagyni, hogy hasson.