A fa ma a zöldmozgalmárok hívószava. Ültetik, ölelik, védik és tüntetnek miatta. A legtöbbjének azonban fogalma sincs, milyen fajtát ölel, milyet ültet, jó-e neki az a talaj, éghajlat, levegő. Pedig fontos lenne.
Azokat a budapesti fákat, amelyekről Viczián Zsófia mesél, annak idején – akár évszázadnál is régebben – azzal a tudással ültették, hogy ott jó helyük lesz: odaillenek, ott szeretnek lenni, ott megmaradnak. Egyik-másikuk annyira megkapaszkodott, hogy sem forradalmak, sem világháborúk nem tudták elpusztítani. A korabeli fotók szerint a szétbombázott, szétlőtt terek, házak között magasodva az élethez, az újjáépítéshez adták a reményt.
A Budapesti fák – Kéregbe zárt történelem című album elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy boldog ember, aki nem mindig a lába elé, hanem olykor az égre is tekint. Viczián Zsófia pedagógus, művelődéstörténész 2016 óta mesél a nagy öreg budapesti fákról a Pestbuda.hu internetes oldalon, ezeket az írásait adja most kibővítve közre. Talán a négy gyermeke volt az oka, hogy elindult a zöldbe, végül ott is ragadt. Nemcsak megcsodálta és fényképezte a főváros legöregebb, leghíresebb és legszebb fáit, hanem a történetüknek is utánajárt.
Így aztán kiderül, hogy a homokra épült Pesten Széchenyi István gróf volt az első, aki javasolta, ültessenek fákat, máskülönben megfulladnak a portól a járókelők és kocsin utazók. És Viczián Zsófiától tudjuk meg azt is, hogy ezen a javaslaton először igen sokan elcsodálkoztak, mert úgy gondolták, hogy a fa az erdőbe és nem a városba való. Aztán mégis belevágtak, és egymást követték a városi parkok. Budán a Vár köré például József nádor építtetett egyet, és talán eszébe nem jutott, hogy a hadi helyzetben kiszolgáltatott vároldal erre nem a legideálisabb helyszín. A nagy fa, az ősöreg japán akác maradt meg e parkból hírmondónak és lett az 1960-as évek végén az Ifjúsági Parkból kiszorult „kétes” fiatalok gyülekezőhelye, névadója.
A nagy fától indulunk, és haladunk a Vártól Budafokig, aztán végigjárjuk a Margitszigetet, átérünk Pestre, ahol rögtön megpillantjuk a Lánchíd öreg akácát, hogy végül eljussunk a város határában lévő lápokig. Hatalmas magányos fákkal ismerkedünk, gyermek- és ifjúkorukkal, hogyan születtek, hogyan menekültek meg fejszétől, villámcsapástól, bombatámadásoktól. (Alig volt jó évük.)
