Ahol leginkább érezték, hogy a hazáért harcolnak

Hogy régi dicsőségünk hol késik (vagyis inkább rejtőzik) az éji homályban? Például itt, Szádeczky-Kardoss Lajos nagyszabású, komoly könyvében.

Hogy régi dicsőségünk hol késik (vagyis inkább rejtőzik) az éji homályban? Például itt, Szádeczky-Kardoss Lajos nagyszabású, komoly könyvében, amely amellett, hogy az utóbbi idők egyik legerőteljesebb magyar–román konfliktusát okozó úzvölgyi történések kapcsán is dokumentumértékű szövegeket prezentál, igen széles perspektívába helyezi az 1916-ban és 1917-ben történt eseményeket, és a történész pontosságával és szívósságával dolgoz fel mindent – forrásokra hagyatkozva, de saját véleményét sem véka alá rejtve – a történtek kapcsán. A szerző a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem Magyar Történelem katedrájának vezetője volt 1891-től Trianonig, és ebbéli minőségében tagadhatatlan, hogy kevés hitelesebb feldolgozását kaphatjuk a korabeli eseményeknek az ő könyvénél, amely először 1934-ben jelent meg, most pedig az Erdélyi Szalon Könyvkiadó szöveghűen, de jegyzetekkel kiegészítve újra megjelentette.

A könyv mégis annyira friss, annyira erőteljesen mai, hogy az olvasó csak kapkodja a levegőt. Íme egy részlet a könyv előszavából, amelyben az 1919. őszi eseményeket és azok következményeit emlegeti fel a szerző: „A nemzeti eszmények kultusza helyét elfoglalta nálunk a nemzetköziség őrjöngése, s midőn a szomszédos nemzeteknél a legmagasabb fokra hágott a nemzeti sovinizmus, nálunk álpolgárfélék világpolgárságot hirdetve tétették le a fegyvereket. Az ezeréves Magyarország könnyű prédájává vált a befogadott nemzetiségeinket régóta bujtogató szomszéd népeknek.” És (hogy utaljak a cikknyitó kérdésemre) ez is lényeges megállapítás: „Mert az erdélyi hadjáratban a győzelmek oroszlánrésze a magyar ezredeket illeti. A magyar harci erények ott tündököltek talán a legfényesebben a világháború alatt; ott, ahol leginkább érezték, hogy a hazáért harcolnak. Ezt kívántam könyvemben megörökíteni.”

A szerző történészi mélységgel, merítéssel és profizmussal kezeli témáját, jóllehet fel-fellángoló ellenérzéseit nem fogja vissza – igaz, nem is akarja. Ennek ellenére még arra is van érkezése, hogy a könyv címében szereplő (akár sértőnek is felfogható) „oláh” kifejezés használatát megmagyarázza: „Az oláh szó ősrégi magyar nyelven név nálunk, mely a XIII. század óta latin oklevelekben és törvénykönyveinkben is úgy (olacus alakban) használtatott. Tehát diplomatikus név és a legkevésbé sem gúnynév. Megfelel a más nyelvekben is általánosan használt valachus szónak, a helyette nemrégen politikai célzatból felvett román néven a magyar nyelv azt a nyelvcsaládot nevezi, mely a latinból eredt, tehát az olasz, francia, spanyol, portugál, oláh nyelvet együttesen.”

A román nemzet történetének áttekintése után rátér a korabeli eseményekre, dokumentált és pontos rajzot nyújt a harcokról, majd a második részben megpróbálja bemutatni a történteket a románok nézőpontjából is. (Néhány erős idézet szerepel itt, persze a klasszikus román nacionalista mondatokkal; azt mondja például Jean Dragu 1915-ben a magyarokról: „A bennszülöttek egy részét kiirtották, más részét elnyomták s harmadikát elmagyarosították. De a románok erős latin alkotmányát nem bírták megdönteni, mert ezek a hegyekbe húzódtak előlük. A magyarok a pusztákon telepedtek le, ennek visszhangja zenéjük; megmaradtak természetes vadságukban. Szent István és utódai alatt azután nemes elemeket vettek fel maguk közé a románok tömegéből. Innen van, hogy a magyar mágnások annyira méltóságos tartásúak, nemes vonásokkal, kedves mozdulatokkal, szép szemekkel, gyönyörű színpompás ruhájukkal.”) Ennyi idővel a történtek után természetesen a megbékélés húrjait lehet és kell pengetni, ez a könyv viszont abban segít, hogy megismerhessük a történteket, és pontosan tisztában legyünk az identitásokkal, identitásunkkal. Kötelező olvasmány.

Szádeczky-Kardoss Lajos: Az oláhok Erdélybe törése és kiveretésük 1916–1917. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Budapest, 2019.