A férfilét fájdalmas oldalairól

Ha az olvasó végigolvassa a férfilét fájdalmairól szóló novelláskötetet, mindenképpen az a meggyőződése támad, hogy megérte kivárni az időt: tökéletesen kimunkált novellákat kap kézbe.

Miklóssi Szabó István nem siette el új, Testfüggőség című novelláskötete megjelentetését. De ha az olvasó végigolvassa a férfilét fájdalmairól szóló (ez a terminológia minden iróniát nélkülöz, fontos ezt hangsúlyoznom) novelláskötetet, mindenképpen az a meggyőződése támad, hogy megérte kivárni az időt: tökéletesen kimunkált novellákat kap kézbe.

Az erdélyi író, Miklóssi Szabó István igen kritikus szellem, fóruma, az irodalmat népszerűsítő Olvaskola online olvasófórum virtuális hasábjain szinte kétnaponta jelentet meg egy-egy szellemes és személyes megjegyzéssel is ellátott könyvbírálatot; olvasási teherbírása és szellemi frissessége szinte egyedülálló – éppen ezért stílszerű lenne úgy írni a könyvéről, ahogy ő teszi ott, de akkor lehet, hogy nem kapnánk teljes képet a kötetről.

Jól olvasható, szép könyvben sorjáznak a novellák, a szerző két ciklusra osztotta őket: az első (A tagadás történetei) többnyire a hisztérikusságig keserű férfisorsokat mutat be, olyan, néhol nyomasztó és fájdalmas, vagy pedig már-már megbotránkoztató őszinteséggel, hogy az olvasó hátán feláll a szőr. A mesélő szempontjából sokszor választja az elsőre ránézésre könnyebbnek tűnő utat, az egyes szám, első személyt (hiszen ebben az esetben nem kell arra is figyelni írás közben, hogy mit tudhat a szereplő, a narrátor és a szerző – elég csak lejegyezni az áradó gondolatokat), de ha jobban belegondolunk, ez igen veszélyes is, hiszen az olvasók egy jelentős része referenciálisan olvas, és az énként beszélő hangot mindannyiszor a szerző hangjaként azonosítja – történeteit úgyszintén. Erős hatást kelteni képes szövegek esetében ez elől még a profi olvasó sem menekülhet, és Miklóssi Szabó István novellái erős hatásúak: mind atmoszférájukban, mind elmesélt történeteikben, mind pedig önéletrajziságot sugalló hitelességükben.

Már-már vad kitárulkozást láthatunk itt, olyan sztorikkal, amelyek olykor Bret Easton Ellist is pirulásra késztetnék – persze önmagában, szépírói tudás nélkül ez csupán vakmerőség volna, igaz, még akkor is meg kellene állapítani, hogy „ez az író aztán semmitől sem fél!”, de Miklóssi Szabó meg is tudja csinálni ezeket a narratívákat. Mégpedig jól. És innen kezdve ez nem puszta vakmerőség, hanem tartalommal teli bátorság.

A kötet második ciklusa az An­zelm éveiről címet viseli, összefüggő teremtett világot fed fel és mutat be: az első szöveg ráérősen haladó, lassan kibomló kataklizmatörténete és szereplői visszaköszönnek a későbbi szövegekben, más és más korokban és kontextusokban, a hit, a keresés, az olvasás, az alkotás, a tudás keresésének extázisa, megtalálásának csömöre pedig mind-mind újraíródik. A középkori történetek különösen borzonga­tóak és tökéletesek, csiszolt kidolgozottságukban, hihetetlen atmoszférájukban és erejükben a köteten belül külön hozzáadott értéket képviselnek. Ilyeneket tudnak ezek a szövegek: „Lassan telt-múlt az idő, csaknem észrevétlenül. Mesterem egyre öregebb lett, s az öregség egyre több bölcsességet vont elméjébe; arcán ugyan ott voltak az idő mély árkai, de szeméből isteni, megszentelt fény tört elő; szentként tisztelték, s ahol nevét kiejtették, tisztelet költözött a lelkekbe. Végül kénytelen volt abbahagyni a szívének oly kedves oktatást is, hiszen nem bírta öreg tagjait a tanítás okozta fáradalmakkal szembeszegezni.” Egy idilli(-nek érzett) világ törik darabokra a ciklus első szövegének közepén, és onnan kezdve az emberek körüli valóság csak töredékei­ben, szilánkjaiban érzékelhető és létező; rémségét, agresszivitását, félelmetességét és kétségbeesett gyönyörűségét csupán egy-egy konkrét helyzetre vetítve lehet megtapasztalni, felfogni. Ezeknek a helyzeteknek hűséges, jó értelemben véve egykedvű és professzionális tudással felvértezett mesélője a szerző.

Miklóssi Szabó István: Testfüggőség. Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2019.