A jó karmestert a legapróbb gesztusok határozzák meg

– Hogyan talált rá erre a pályára, és ön szerint hogy lesz valakiből igazán jó karmester?

– A zenei pályám úgy kezdődött, hogy a szüleim vettek nekem karácsonyra egy kis játék zongorát, amin elkezdtem játszani. Ez annyira megtetszett nekik, hogy ötéves koromban elvittek egy zongoratanárhoz. Innen pedig már nem volt megállás: gimnázium után a milánói Guiseppe Verdo Konzervatóriumban, majd Sienában is tanultam. Azt hiszem, akkor dőlt el, hogy karmester leszek, amikor kezdtem úgy tekinteni a zenekarra, mint egy hangszerre. Ha meg kellene határoznom, mitől lesz igazán jó egy karmester, akkor azt mondhatnám, talán az a legfontosabb, hogy a legapróbb gesztusai is közvetítsenek valamit a zenekar számára. A zene is egy nyelv, így fontos, hogy kifejezzünk vele valamit. Ennek alapfeltétele a leírt mű legmélyebb megértése, a minőséget pedig nagymértékben befolyásolja a karmester érzékenysége, felkészültsége és zenei kultúrája. A kommunikáció módja pedig az a gesztusrendszer, ami minden karmester sajátja, és veleszületett tehetségből ered. Mert hiába vannak egy karmesternek nagyszerű ötletei, ha nem tudja megfelelően kifejezni őket. Kicsit olyan szakma ez, mint a szónoki mesterség.

– Önt az olasz operák egyik legkiemelkedőbb karmesterének tartják. Vannak kedvenc zeneszerzői vagy művei? Mennyire van ma érdeklődés ezekre a darabokra?

– Azt mondhatnám, hogy én nem konkrét zeneszerzőket vagy műveket, hanem a zenét magát szeretem. Így nincsenek kedvenc zeneszerzőim, jobban mondva ez mindig változik attól függően, hogy mivel foglalkozom. Mostanában csak Richard Strauss jár a fejemben, de jövő héten meg fogom szeretni Beethovent, a következő hónapban pedig odáig leszek Belliniért. Ami pedig a klasszikus zene jövőjét illeti: én alapvetően optimista vagyok. Budapesten és más városokban is rengeteg fiatalt látok a koncerteken. Szerintem nagyon nagy igény van az emberekben a klasszikus zenére és mindenekelőtt arra, hogy megbecsüljék azt a szépséget, ami a zene kínál.

Az olasz dirigens ma este a Művészetek Palotájában lép fel
Fotó: Posztós János

– Budapesten Richard Strauss három művét (Négy utolsó ének; Rózsalovag – zárójelenet, op. 59.; Alpesi szimfónia, op. 64.) fogja vezényelni. Hogy látja, hatott ezekre a művekre az olasz opera?

– Richard Strauss imádta az országomat. Olaszország elképesztő módon inspirálta. Elég csak arra gondolni, hogy első szimfonikus költeményét Itáliából címmel egy olaszországi útja után írta meg. És ne feledjük el azt sem, hogy a Rózsalovagban a huszadik század egyik legszebb áriáját egy olasz tenornak írta. Richard Strauss azonban mindenekelőtt német zenész volt, kulturális háttere pedig elsősorban német zenészekkel, Brahmsszal és Wagnerrel rokonítja. Azonban nyilvánvaló Mozart iránti vonzalma, aki az olasz operaszerzők egyik legközelebbi rokona.

– Hogyan közelíti meg ezt a három művet és általában a darabokat, amiket vezényel? Van valamilyen egyéni koncepciója?

– Mindenekelőtt megpróbálom a zeneszerző szemével látni a partitúrát; ez azt jelenti, hogy azt próbálom megmutatni, amit a szerző szeretett volna létrehozni. Ez egy univerzális koncepció számomra, Monteverditől kezdve egészen Ligetiig mindenkire alkalmazom. A darabok eredetének ismerete sokszor segít megérteni a különböző kompozíciós döntéseket, valamint bizonyos megoldások okait. Véleményem szerint egy zenei előadó feladata elsősorban az, hogy közvetítő legyen a zeneszerző és a közönség között, így a zeneszerző üzenetét adja át a hallgatóknak, ne pedig a sajátját.

– Milyen jövőbeni tervei vannak, hol lép fel legközelebb?

– Január végén a Maggio Musicale Fiorentino zenekart vezénylem Olaszországban, ahol egy Beethoven-repertoárt játszunk majd. Aztán február 9-én ismét visszatérek Magyarországra, Bellini Az alvajáró című művét vezénylem a Müpában.