A csángó istenhit mélységes megélése

Ha nincs Trianon, akkor Csángóföld lehet, hogy olyan helyzetben lenne, mint most Erdély Magyarországhoz mérve – mondta Petrás Mária Prima Primissima- és Magyar Örökség-díjas népdalénekes, keramikus. Interjúnkban a csángó állapotról, egy öl szénáról és a szombati Csángó bálról beszélgettünk.

Petrás Mária Fotó: Havran Zoltán

– Ha nincs Trianon, akkor Csángóföld lehet, hogy olyan helyzetben lenne, mint most Erdély Magyarországhoz mérve. Az itteniek, de talán a többi határon túli magyar is nehezen foghatja fel azt a képtelen helyzetet, hogy magyarok vagyunk, de egy más országban élünk, aminek még határa sincs Magyarországgal. Nagyon sokat számít ez a távolság, és a csángók nagyon messze vannak. Diószén, a szülőfalum Budapesttől majdnem ezer kilométerre van. Ugyanannyi távolságra, mint Berlin. Én úgy nőttem fel, hogy Erdély „magyar föld” volt, amikor kicsi voltam, aki Erdélybe ment, arról azt mondták, hogy magyar földre ment.

A kommunizmusban megtiltott karácsonyi énekekből is előad majd a rendezvényen
Fotó: Havran Zoltán

– Csángó kultúra. Ha ezt pár szóban kellene összefoglalni, hogyan jellemezné?

– Annak a kultúrának az esszenciája a mélységes istenhit, a Mária-hit, és ennek a hitnek a megélése. Az, hogy fel kell készülnünk az ünnepekre, fel kell emelkednünk egy ünnep alkalmából. Ez nyilván mára sokat változott, de erre nem tudok mást mondani, mint azt, ami engem nagyon megérintett a gyermekkoromban. Egy elképesztően szép világ volt, de nehéz is, mert nagy volt a szegénység.

– Tehát az ünnepek kárpótoltak a hétköznapokért?

– Meg tudtak birkózni ezzel a helyzettel, a szegényebbek is kiöltöztek, és szépen mentek vasárnap a misére. Ott az egész élet erről a felkészülésről szól. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útba igazították őket. Világos volt, hogy mi a dolga egy gyermeknek, egy felnőttnek vagy a fiatalnak, aki családot alapít, hogy gyermeket hozzon a világra. És azt is tudták, hogyan fejezzék be az életüket. Mindennek megadták a módját, az elmúlásnak is, mint például a nagymamám.

– Hogyan?

– Megérezte, hogy nemsokára meghal. Egy hétfő estén rosszul lett, és összehívta a gyermekeit, hogy elbúcsúzzon tőlük. Csak ötvenhét éves volt, senki nem gondolta komolyan, mindenki csak legyintett, hogy mámi jól van, nem lesz semmi baja. Másnap hazamentek, ám ő arra kérte az egyik fiát, hogy hozzon be neki egy öl szénát. A fia felmérgelődött, hogy ne bolondozzon, mámi!

– Miért éppen azt kérte?

– A szénát leterítették egy kenderlepedővel. Azon szültek és azon is haltak meg az ottaniak. Ágyban nem illett meghalni, mert tiszteletben tartották a tárgyakat, és jó sokáig nem feküdhettek volna belé, ha valaki ott elhunyt. Népes családok voltak, nem nélkülözhettek semmit sem. Nagyanyám végül egy megszentelt gyertyát gyújtott magának, lefeküdt a szénára, és nemsokára meghalt.

– Ez akár egy Móricz Zsigmond-novella jelenete is lehetne. Kerámiá­ban eddig bibliai témákat, a csángó vallásosságot fejezte ki. Arra nem gondolt, hogy ezeket az emlékeket is megformázza?

– Kutya kötelességemnek érzem, hogy azt a világot képviseljem, amiből jövök, hogy ahhoz kötődjön a művészetem: a csángó világ esszenciáját, a mélységes hitét alkotom újra. Lehet, hogy ilyen csángó életképeket, szokásokat is fogok alkotni, ez már eszembe jutott, de még nem találtam meg a megfelelő technikát hozzá, mert azt hiszem, nem kerámiából szeretném készíteni ezeket. Az ősmagyar kultúra rengeteg olyan eltűnt eleme, szokása maradt meg a csángóknál, például a gyógyítások, a ráolvasások, a fej elfúvása, az ónöntés, a szentelt virágok füstjével való gyógyítás, amit érdemes megörökíteni.

– Ha jól tudom, az első magyarországi munkája egy kereszt lett volna, amely nem készült el.

– A diplomamunkám lett volna. Otthon, a falumban van egy csorgó, és eldöntöttem, hogy oda készítek egy keresztet, de nem egy Krisztust teszek rá, hanem csángó mintákat, mert azt hittem, hogy a mi kultúránk halálra van ítélve, ugyanúgy, mint Krisztus. Az ötletemet hallván nem is akart velem szóba állni a pap. Akkoriban ismerkedtem meg Böjte Csaba atyával is, aki még az első gyermekotthon alapjait rakta le. A dévai ferences templomnak volt egy üres, romos udvara, végül oda készítettem el egy domborműves Krisztus-szobrot. 1998-ban, húsvétra fel is szentelték.

– A Csángó bál fő témája az advent lesz. Ma is úgy gondolja, hogy halálra van ítélve a csángó kultúra?

– Diószénben az 1950-es években megtiltották a karácsonyi éneklést, ezért az újesztendőben jártunk kántálni magyar énekekkel. Ezekből fogok énekelni a Csángó bálon, adventi, karácsonyi, újesztendei énekeket is. Egyszer megkérdezték tőlem: Mária, mondd el őszintén! Hiszed még azt, hogy van remény? Én erre azt feleltem, hogy tudod mit, hány nagyhatalom omlott össze, sohase lehet tudni. Ahogy a csángók magyar hitét is lassan, titokban leépítették, abban reménykedhetek, hogy ugyanilyen szépen, halkan visszacsinálják az egészet. Persze ha a Jóisten is így akarja.