A metál nagypapái vagyunk

Ian Hill basszusgitárost, a Judas Priest egyetlen még zenélő alapító tagját telefonon kérdeztük a zenekar ötvenedik jubileumi koncertturnéjáról. A Judas Priest július 13-án lép fel a fővárosban a Papp László Budapest Sportarénában. A 2018-as Firepower című lemezük pedig az összes addigi albumuknál sikeresebben szerepelt a slágerlistákon.

Ian Hill és együttese július 13-án lép fel Budapesten Fotó: Europress/AFP

– Az utóbbi években mintha hazajárnának Magyarországra.

– Szeretünk itt játszani, volt pár emlékezetes koncertünk Budapesten. A városnak csodálatos hangulata van, jó lenne, ha az ország egyéb helyein is szétnézhetnénk, de a nagyon szigorú időbeosztásunk ezt nemigen teszi lehetővé: szálloda, koncert, szálloda, majd továbbutazás. Így nehéz. Mindenesetre az ötvenedik jubileumi turnénkon sok meglepetéssel is készülünk, másfajta előadás lesz, mint az eddi­giek, igyekezni fogunk minél több dalt játszani a kultikus albumainkról, de még nincs kész a pontos koreográfia.

– Gondolom, azért a motoros bevonulás nem marad el.

– Ó, az természetesen nem.

– Azt lehet olvasni, hogy ismét új albumon dolgoznak. Hogyan haladnak?

– Nagyon jól, erős anyagot állítottunk össze, nyilván nem lesz pont olyan, mint a Firepower, de azt az irányt, azt az utat folytatjuk, amit azon elkezdtünk. Még nagyon korai fázisban tartunk, alakulnak a dalok, a hangzás. Ismét élőben próbálunk, játszunk, az utóbbi évtizedekhez képest most nagyon elevenek vagyunk. A Firepower albumunkkal új rajongókat is szereztünk, a régieknek is tetszett, és szerintem úgy általában is jót tett a metálzenének.

Ian Hill és együttese július 13-án lép fel Budapesten
Fotó: Europress/AFP

– Nem gondolja, hogy az utóbbi idők metálalbumai olyan vegytiszta, szinte tökéletes hangzásúak lettek? Erősek, de ugyanakkor erőtlenek is?

– Én is hasonlóan látom, a nyersebb, erősebb hangzást szeretem. A Firepowerhoz régebbi stúdiótechnikákat használtunk, és ez szerintem lelket ad az albumnak. Nem kell, hogy olyan tökéletesen kidolgozott legyen.

– Az utóbbi ötven évben mi volt a zenei pályafutásának a legnehezebb időszaka vagy pillanata?

– Egyértelműen az, amikor Rob Halford, az énekesünk kilépett a bandából 1993-ban. És így utólag az volt benne a rossz, hogy ezt igazából el lehetett volna kerülni, ha másképpen kezeljük a dolgokat. Rob szólóalbumokba kezdett, mi új énekest vettünk fel, de 2004-re mindannyian rájöttünk, hogy a Judas Priest akkor volt igazán jó, amikor együtt csináltuk. Miután újra egyesültünk, helyreállt a rend, és úgy általában jobban éreztük magunkat.

– A Rocksztár című film ebből a zenekari szakításból merített? Abban egy korábbi rajongó, egy coverbanda énekese lett a banda új frontembere, igaz, a film nem egy heavy metal, hanem egy glam metal bandáról szól.

– Igen… meg is kerestek minket, hogy terveznek egy ilyen filmet, és mi jeleztük, hogy mindenben segítünk nekik, hisz végül is mindannyian benne voltunk abban a helyzetben, tudjuk, milyen ez, de utána többé nem kerestek. Az egy teljesen kitalált történet, aminek semmi köze nincs a Judas Priesthez.

– Ha már filmekről van szó, nem látta véletlenül Sam Mendes új világháborús filmjét, az 1917 címűt?

– De igen. Remek filmnek tartom, nem egy happy end-es történet. De hát ilyen az élet. Miért is?

– A Firepower egyik igen népszerű dalát, a Never The Heroest juttatta eszembe.

– Igen, úgy is mondhatnánk, hogy ez a dal a Remembrance Dayről szól, a fegyverszünet napjáról. Még inkább azokról a hősökről, egyszerű emberekről szól, akik ott ültek a lövészárkokban, akik beásták magukat a földbe, akik végigharcolták vérben és mocsokban ezeket a csatákat, de nem kaptak érte soha annyi elismerést és köszönetet, mint a hadvezérek vagy a politikusok. Két nagybácsim halt meg az első világháborúban, apám a másodikban repülőmérnök volt, ő nem volt bevetésen, nagybátyámnak viszont kétszer is lelőtték a gépét, de életben maradt.

– Gene Simmons rendszeresen elmondja, hogy utálja az I Was Made For Loving You-t. Önöknek van olyan daluk, melyet csak a rajongók ked­véért játszanak el, de közben utálják?

– Nem, én minden dalunkat szeretem, különben nem kerültek volna a fel a lemezre, de nyilván azokat kell eljátszanunk, amiket a közönségünk elvár és szeret. Azt viszont sajnálom, hogy a valóban kedvenc dalomat nemigen játszhatjuk a turnékon: a Dissident Aggressor nem az a tipikus koncertdal, mert nyers, kemény metáldal, alig van megkeverve, két gitár, erős dob és basszus van benne, nagyon jó vokállal.

– Muszáj populárisnak lenni?

– Ezek a dalok arra jók, hogy olyan embereket is megszólítsunk velük, akik nem egészen metálrajongók. Ha egy kicsit populárisabb a dal, akkor bekerülhet a rádiókba, sokan megkedvelhetik, ezáltal „megtérhetnek” a heavy metal műfajhoz is. Ha egy nagy fesztiválon játszunk, ahol mindenféle ember összegyűlik, lehet, hogy megriadnának a Dissident Agressortól, de a Living After Midnight már tetszene nekik.

– A Turbo című korongjukat pár évvel ezelőtt újrakeverték. Ez volt az egyik legmegosztóbb lemezük. Most hogyan látja?

– Igen, akkor kaptunk hideget-meleget, és bár elrugaszkodtunk a korábbi hangzásunktól, van azon a lemezen pár olyan dalunk, amit mind­máig nagyon kedvelek. Más volt az imázsunk, kemény zenét játszottunk, de abban eljutottunk a falig, valami mást kerestünk. Az ős-Judas Priest-esek nem kedvelték, de sok új rajongót szereztünk a Turbo lemezzel is. Persze nagyon meredeken eltávolodtunk a Defenders Of The Faith vagy a British Steel időszakától, gitárszintetizátorokat használtunk, a Turbo Lover videóját pedig Kaliforniában, Los Angeles környékén vettük fel, azt nagyon szerettem, tele volt a környék westernkellékekkel, kissé olyan Mad Max-es érzése volt.

– A Turbo Lover tipikus utazódal, csak vigyázni kell a sebességgel.

– Igen, az tökéletes autós utazásokhoz.

– Ötven éve zenélnek, nemrég azt mondta egy interjúban, hogy ketyeg az órájuk. Meddig folytatja a Judas Priest?

– A metál nagypapái vagyunk, de addig, ameddig még képesek vagyunk jó lemezeket alkotni, jó koncerteket tartani, folytatni fogjuk. Ha a minőség elkezdene romlani, akkor én szívem szerint abbahagynám, mert azt szeretném, ha az emberek egy erős, eleven, vibráló zenekarként emlékeznének ránk, nem amolyan öreg nosztalgiazenészekként.