A normalitás pillérei

A Tóték a világ egyik legjobb drámája: sodró, elemi erejű abszurdum a hatalom és a háború aljasító, betegítő értelmetlenségéről. Úgy van megírva, hogy akkor is lefordul az ember a székről, ha egy vak majom olvassa föl a logopédián. Ha meg olyan társulat kezébe kerül, amely tud és mer párbeszédet folytatni Örkénnyel, felrobban a nézőtér. Csiszár Imre rendező és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulata egészen bensőséges viszonyt alakított ki a tragikomédiával. Ugyan puritánra (ám nem formalistára) vették a figurát, de süt a színpadról: mindenkinek nagyon mélyen köze van ehhez az előadáshoz.

Ágika (Kováts Dóra) falusi fruskából hamar leleményes problémamegoldóvá válik Fotó: MTI/Varga György

Egyik katartikus csúcsjelenete az elemzésekben többnyire kevés figyelmet kapó epizód, amikor felesége vádlón fölidézi egy ifjúkori botlását: Tótot azért rúgták ki a vasúttól, mert egyszer alfelét mutatta a különvonattal érkező főrendeknek.

Tót ebben a jelenetben nem csinál semmit, csak tagad (saját sztorijának zseniális untermannja), mint végig a darabban: ő nem nézett az őrnagy háta mögé, nem harapta meg az asztal alatt a lábát és nem ásított. A játék végig bizonytalanságban tart: hol végződik ennek a szálegyenes és sziklaszilárd alaknak a titkos lázadása, és hol kezdődik megalkuvása vagy őrülete? Mikor Tót megtörik, egész testében megtörik.

Az egész színpad az ő kínzókamrája. Tébolyult koreográfiával tántorog, kaszál minden végtagjával a színen, amíg az őrnagy terrorja belülről szedi szét. Besenczi Árpád piknikus alkat, az általa alakított őrnagy nem szikár, szenvedő alak, mint az ismert filmben Latino­vi­tsé. Kínja és aberrációja a falstaffi, svejki (játszott már Svejket, magától értetődik) kedélyes húsosság mögött még dermesztőbb. Egy joviális, bizalomgerjesztő figurától retteghetünk. Akinek még hálásnak is kell lennünk. Bűnös színházi élvezet…

A háború, az apokalipszis abnormális világában a normalitás két pillére a pap és az orvos. Tomaji plébánost Wellmann György mélységesen emberien, önironikusan adja, a Tót gyónását és panaszát követő minimonológja önmagával meghasonlott kultúránk és civilizációnk kétségbeesett segélykiáltása Istenhez.

Bellus Attila Cipriáni professzorának jelenete a nagy margóvágó felbukkanása mellett az előadás másik viszonyítási egysége az aranymetszés arányosságához. Az őrült orvos kényszerzubbonyban előadott monológja a háború és a világ végéről, amikor az őrnagyokat majd felakasztják, és mindenki akkor ásít, alszik, nyújtózkodik, amikor akar, épp olyan áttételes és érzékeny, mint az igazság, amit jelent.

Szakály Aurél postása a végzet elbaltázott hírnöke, minden jelenete külön kis stand up comedy. Rendszerető bolond az őrület birodalmában. Ő a mi Vergiliusunk ebben az apokaliptikus tablóban. Igen, ez jutott nekünk, XX. század utáni embereknek: egy bolond. Meg egy Örkény, aki igazat mesél nekünk. Meg egy társulat, amely érti és megérteti. Katartikus, reményt adó előadás – sírva nevetünk.