A normalitás pillérei

A Tóték a világ egyik legjobb drámája: sodró, elemi erejű abszurdum a hatalom és a háború aljasító, betegítő értelmetlenségéről. Úgy van megírva, hogy akkor is lefordul az ember a székről, ha egy vak majom olvassa föl a logopédián. Ha meg olyan társulat kezébe kerül, amely tud és mer párbeszédet folytatni Örkénnyel, felrobban a nézőtér. Csiszár Imre rendező és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulata egészen bensőséges viszonyt alakított ki a tragikomédiával. Ugyan puritánra (ám nem formalistára) vették a figurát, de süt a színpadról: mindenkinek nagyon mélyen köze van ehhez az előadáshoz.

Ágika (Kováts Dóra) falusi fruskából hamar leleményes problémamegoldóvá válik Fotó: MTI/Varga György

A zalaegerszegi Tóték színpadképének puritánsága irónia (a díszletet is a rendező, Csiszár Imre tervezte), a takarásokból és a háttérből kibukkanó, komikusan igénytelenre printelt fenyves és a központi forgó díszletfalak, muskátlis ablakos, fehérre meszelt Patyomkin-enteriőrje olyan, akár egy olcsó, retusált képeslap nagyszüleink-dédszüleink idejéből.

Illuzórikus díszlet – épp amilyen foszladozó, kétségbeesetten foltozgatott hazugságfátyol a mátrai falu békéje. A kellék is kevés, de ami van, erős hatású: a kakukkos óra, a szecessziós mennyezeti lámpa vagy a lajt tulajdonosának szippantóskocsija. Baj László szerethetőre, esendőre hangolja a segítőkész, értelmiségi buditisztítót, rövid jelenetéből emlékezetes kis tablóképet kerekít. Szellemes figura szellemes kellékkel, lenne még benne ziccer néhány átkötésben, melyekben egyébként régi, szép katonadalok szólnak. Nem ironizálok, tényleg szépek. Épp olyan szépek, amilyen mocskos a háború valósága.

Ágika (Kováts Dóra) falusi fruskából hamar leleményes problémamegoldóvá válik
Fotó: MTI/Varga György

Pontosan kitalált és rétegzett miliő, s éppúgy izgalmas a szereposztás is. Ha allegorikus alakokat látunk, az átlagosnál többet számít a karakter és a testalkat. Ecsedi Erzsébet Tótnéja fizikailag eltörpül Szalma Tamás Tótja mellett.

A törékeny, simulékony, engedelmes feleségből azonban a fronton harcoló fia (a darab láthatatlan középpontja) iránti féltés pikk-pakk nagyhangú, villámgyorsan cikázó, agresszív manipulátort csinál, aki szemrebbenés nélkül asszisztál az őrnagy machinációihoz, Tót személyiségének módszeres megsemmisítéséhez.

Kováts Dóra Ágikája szintén dermesztő precizitással válik egyik pillanatról a másikra cserfes, ábrándos, falusi fruskából leleményes problémamegoldóvá, akármi legyen is a probléma. És a probléma az őrnagy érkezésétől kezdve Tót: a normalitás, a béke világa. Szalma Tamás mindenki fölé magasodik a színen, szikár lényével sokszínű Tótként jelenik meg: a biztonságot és meghittséget sugárzó, erős férfi mögött a belső bizonytalanság és a külvilággal szembeni teljes értetlenség démonaival küzdő egzisztencia, akinek a falu tisztelete és rá támaszkodó családja az egyetlen pillér, amire az őrülettel szemben számíthat (vagy mégse).

Egyik katartikus csúcsjelenete az elemzésekben többnyire kevés figyelmet kapó epizód, amikor felesége vádlón fölidézi egy ifjúkori botlását: Tótot azért rúgták ki a vasúttól, mert egyszer alfelét mutatta a különvonattal érkező főrendeknek.

Tót ebben a jelenetben nem csinál semmit, csak tagad (saját sztorijának zseniális untermannja), mint végig a darabban: ő nem nézett az őrnagy háta mögé, nem harapta meg az asztal alatt a lábát és nem ásított. A játék végig bizonytalanságban tart: hol végződik ennek a szálegyenes és sziklaszilárd alaknak a titkos lázadása, és hol kezdődik megalkuvása vagy őrülete? Mikor Tót megtörik, egész testében megtörik.

Az egész színpad az ő kínzókamrája. Tébolyult koreográfiával tántorog, kaszál minden végtagjával a színen, amíg az őrnagy terrorja belülről szedi szét. Besenczi Árpád piknikus alkat, az általa alakított őrnagy nem szikár, szenvedő alak, mint az ismert filmben Latino­vi­tsé. Kínja és aberrációja a falstaffi, svejki (játszott már Svejket, magától értetődik) kedélyes húsosság mögött még dermesztőbb. Egy joviális, bizalomgerjesztő figurától retteghetünk. Akinek még hálásnak is kell lennünk. Bűnös színházi élvezet…

A háború, az apokalipszis abnormális világában a normalitás két pillére a pap és az orvos. Tomaji plébánost Wellmann György mélységesen emberien, önironikusan adja, a Tót gyónását és panaszát követő minimonológja önmagával meghasonlott kultúránk és civilizációnk kétségbeesett segélykiáltása Istenhez.

Bellus Attila Cipriáni professzorának jelenete a nagy margóvágó felbukkanása mellett az előadás másik viszonyítási egysége az aranymetszés arányosságához. Az őrült orvos kényszerzubbonyban előadott monológja a háború és a világ végéről, amikor az őrnagyokat majd felakasztják, és mindenki akkor ásít, alszik, nyújtózkodik, amikor akar, épp olyan áttételes és érzékeny, mint az igazság, amit jelent.

Szakály Aurél postása a végzet elbaltázott hírnöke, minden jelenete külön kis stand up comedy. Rendszerető bolond az őrület birodalmában. Ő a mi Vergiliusunk ebben az apokaliptikus tablóban. Igen, ez jutott nekünk, XX. század utáni embereknek: egy bolond. Meg egy Örkény, aki igazat mesél nekünk. Meg egy társulat, amely érti és megérteti. Katartikus, reményt adó előadás – sírva nevetünk.