A Pécsi Nemzeti Színház úgy építette fel az idei évadát, hogy a nagyszínpadon klasszikus, a stúdiószínpadon kortárs szerzők darabjait játsszák. Mégis meglepődtem, miért választották Friedrich Schiller Ármány és szerelem című drámáját, hiszen nem sok – vagyis szinte semmi – aktualitása nincs a XXI. században. Már tíz évvel ezelőtt, amikor Forgách András újrafordította, sem nagyon értettem, mit is várunk még ettől a műtől, hiszen nem a nyelvezete vagy az előző fordítások (Puky József 1827, Vas István 1950) vélt vagy valós hiányosságai miatt éreztem porosnak az 1783-as keltezésű darabot. Természetesen nem vitatom, hogy a megfelelő kontextusba helyezve a német drámairodalom egyik legjelentősebb darabja. De most 2020-at írunk! Giuseppe Verdi Luisa Miller című operája – amelynek szövegkönyvét Salvadore Cammarano a Kabale und Liebe, vagyis az Ármány és szerelem alapján írta – sem a feldolgozott történet, hanem a fülbemászó áriák miatt aratott sikert.
A szerző, mármint Schiller, a saját szerelmi életéből merített ihletet harmadik színpadi művéhez. A társadalmi rangok közötti különbségek, az ezekből adódó leküzdhetetlen ellentétek, az egyéni szabadság korlátozása, az intrikák és a hiszékenység nemcsak megakadályozza a szerelem beteljesülését, hanem tragédiához vezet. És bár a szerelmesek úgy halnak meg, hogy kiderül: ármánykodás áldozatai lettek, már nincs visszaút.
Ha valakit elkerült a tartalom, íme a történet dióhéjban. A nemesi származású Ferdinánd, a miniszterelnök fia (Takaró Kristóf) és a városi muzsikus Miller (Rátóti Zoltán) lánya, vagyis a középosztálybeli Luise (Bach Zsófia) között tiszta szerelem szövődik, és a fiatalok mindenre elszántan küzdenek a boldogságukért. Amit viszont Von Walter, a miniszterelnök apa (Vidákovics Szláven) magántitkárával, Wurmmal (Józsa Richárd) szövetkezve mégiscsak megakadályoz. Szomorú elégtétel, ha szabad így fogalmazni, hogy a galádok bűnhődése sem marad el, hiszen a miniszterelnök elveszíti az egyetlen gyermekét és a titkár sem kapja meg Luisét.
