Fotó: Mihályi László
A pécsi előadás semmi rendkívülit nem nyújtott, viszont azt ki kell emelnem, hogy tetszett a nyitójelenet, amelyben a kórus a Kyrie eleisonnal indított mintegy előrevetítve a tragédiát, illetve az is fenntartotta a feszültséget, hogy a kórus, vészjósló kapucnis kámzsában, a színpad egyik oldalán felfutó lépcsősor fokain ülve végig jelen volt. Szintén a díszlettervező Rózsa István javára írom az egyszerű és mégis praktikus berendezést, amely egyaránt megfelelt a muzsikuscsalád lakásának, a miniszterelnök irodájának vagy a fejedelem szeretője fogadószobájának.
Maradva a külsőségeknél, a jelmezekkel is minden rendben volt, Horváth Kata nem bonyolította túl a korhűséget, mindazonáltal érezhetővé tette, hogy nem napjainkban játszódik a történet. És ez az, ami igazán megnyugtatott, hogy Méhes László nem próbálta meg aktualizálni a darabot. Végül is jólesik néha klasszikust klasszikusan nézni, azt látni a színpadon, amit a szerző kitalált. Még akkor is, ha néha előadás közben elkalandozunk, hiszen visszairányítva figyelmünket a színpadra azt látjuk, hogy ott szépen, ráérősen bontakozik ki a dráma.
Mert mi is az erőssége Schiller darabjának? Miért eshetett mégis rá a pécsiek választása? Miért szeretjük mégis a muzsikus lánykájának és a fess őrnagynak a mélabús történetét? Talán mert tökéletesen kidolgozottak a karakterek és a színpadi szituációk. Lehet, hogy idejétmúlt az Ármány és szerelem, de mestermű.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!