Hadrendbe állított idézetapparátus

Pécsi Györgyi már címében is különleges és meghökkentő könyvét jó olvasni: elég ritka ugyanis, hogy valaki irodalmi tanulmányokkal egy egész köteten keresztül nemcsak fenn tudja tartani az olvasói érdeklődést, hanem – kis túlzással – képes teljes egészében megrajzolni azt az irodalmi tájat, térképet, amelyik érdekli. Ez az irodalmi táj pedig elsősorban a kortárs erdélyi és felvidéki magyar irodalom, illetve a magyarországi szerzők közül Csoóri Sándor, Ágh István, valamint Nagy Gáspár.

A kötet elején foglal helyet a címadó írás, amelyet a szerző a Magyar Művészeti Akadémia levelező taggá választása alkalmából mondott el, és amelyben az erdélyi és vajdasági magyar irodalomban megjelenő identitásváltozásokat tekinti át, de olyan alapossággal, amelyik jóval az irodalmon kívüli területekről indul: „Mert az alapkérdés évszázada változatlan: hazájának tekinti-e a kisebbségi magyar azt a nemzetállamot, amelyben él, és hazájának tekinti-e az úgynevezett anyaországot, Magyarországot, amelyben nem él. Hol van a hazája, van-e egyáltalán, vagy csupán szülőföldje a valóságos bizonyossága? Képes-e oldódni a feszültség a kisebbségi és többségi (államalkotó) nemzet között, s végül, összesimul-e a más, ellentétes vonzású környezetben élő kisebbségi magyar a szinte homogén nemzeti magyarországival.”

Eleve végig kell gondolni, mit jelent a határon túli magyar irodalom, érzékelhető-e, felfogható-e teljes egészében az anyaországi olvasó számára: Lövétei Lázár László elmélkedését (miszerint „ha nem értem-érzem minden rezdülését, minden utalását [miközben egy odavalósi – pusztán csak attól, mert fején történt – érzi-érti], akkor igenis beszélhetünk külön felvidéki és vajdasági irodalomról is”) továbbgondolva „föltehetjük a kérdést: én, mint homogén nemzettudatú magyarországi olvasó hogyan olvasom a határon túli irodalmat. A csak tiszta magyart fogadom be, s egzotikumnak tekintem a kisebbségben élők más történelmét, más nyelvi és etnikai környezetben megélt hétköznapjait, vagy saját nemzettudatom, identitásom elidegeníthetetlen részének. Ha ez utóbbi módon, tán nem értem, de megérzem a vajdasági irodalmat nyelvi kódváltásában is.”

A szerző állításainak alátámasztására lenyűgöző idézetapparátust állít hadrendbe, és soha egyetlen pillanatra sem bicsaklik meg vagy köt kompromisszumot; szigorú, de igazságos, éber, bátor (nem fél idézni, bírálni, nem fél a szavaktól: „Nehezen szántam el magam, hogy hozzászóljak Balla Zsófia írásához. Elbizonytalanított ugyanis, hogy afféle nem számít irodalmár volnék, miként a jeles költő sommásan vélekedik a – nem is tudom, mi lenne a pontos kifejezés, használjuk az övét, a – népies táborról, amelyhez nyilvánvalóan sorolódok.”, írja például a Fél korsó belga sör – Hozzászólás Balla Zsófi A vers hazája című székfoglalójához című szövegének bevezetésé­ben), a legújabb, sőt a legeslegújabb fejleményekkel is tökéletesen tisztában van (ezt egészen lenyűgöző könyvben látni, olvasni) és a kötet második ciklusában Szilágyi Domokos költészetének olyan értelmezését adja, amilyenre nemigen van példa a kortárs irodalomértelmezés területén. Remek kötet, nem csak szakembereknek.

Pécsi Györgyi: Honvágy egy hazáért. Irodalmi tanulmányok. Nap Kiadó, Budapest, 2019.