Unalmas, elavult, túlzsúfolt, börtön, pokol, káosz – sorolják a nézőtéren ülő gyerekek a szavakat, amelyek először eszükbe jutnak arról, hogy iskola. Persze ebben az is ott van, hogy próbálják egymást túllicitálni, hogy minél lesújtóbb jelzőt vagy szinonimát aggassanak a hívószó mellé, mert menő utálni az iskolát, de azért néhányan az érdekes és a barátság szót is említik.
A Debreceni Csokonai Színház Víg Kamaraszínházának Para című előadása úgy kezdődik, hogy a színészek körbejárnak a nézőtéren, begyűjtik az asszociációk nyomán felsorolt szavakat és krétával felírják azokat a táblafestékkel bevont lépcsőkre, falakra, oszlopokra. Ezután következik a játék: beavatódunk egy történetbe.

Fotó: Máthé András
Amikor az óvodai vagy iskolai bullying szóba kerül, sokszor nagyon brutális dologra gondolunk, hiszen durva megalázásokról, megfélemlítésekről számolnak be ilyenkor a híradások, de valójában ez a jelenség azért ijesztő, mert valamilyen módon minden gyerekközösségben jelen van a kiközösítés. Kamaszkorban pedig szinte mindennél fontosabbá válik a kortárs közösség véleménye, a valahova tartozás vágya pedig sokszor döbbenetes helyzetekbe sodorja a fiatalokat. Ezért is fontos, hogy erről minél több szó essen.
De ne felnőttokoskodással és életvezetési tanácsokkal teletűzdelt hegyi beszéd formájában, hanem igazi, élő vitaként, amelyben ők maguk sorolnak szempontokat olyan kérdések megválaszolásához, mint például van-e joga beleszólni a szülőnek abba, hogy a gyerek kivel barátkozzon, lehet-e bármikor nemet mondani vagy mit vállalhat be egy ember csak azért, hogy szeressék.
Romankovics Edit Para című darabja Bethlenfalvy Ádám rendezésében az általános iskolák felső tagozatosait szólítja meg – már a korosztályi besorolás is szimpatikus, hiszen az 5–8. osztályosokat végre nem akarják visszatuszkolni a mesejátékok elé, hanem okos beszédhelyzetbe invitálják őket. Ráadásul úgy mutatnak be egy határátlépésről szóló történetet, hogy nem az egymást súlyosan bántalmazó kamaszok bestialitásával akarnak sokkolni, hanem épp ellenkezőleg: azzal szembesítenek, hogy egy ártatlan játék hogyan tud szinte észrevétlenül elfajulni, mennyire nehéz felismerni, melyik az utolsó pillanat, amikor ki lehet szállni, vagy hogy egy döntésnek milyen súlya van.