Ősmagyar leletek a csodaszarvas földjéről

Először állítják ki hazánkban a különleges dél-oroszországi, Kaukázus-vidéki honfoglaló magyar jellegű régészeti leleteket. Az Ezer és ezer jel – Őstörténetünk kaukázusi forrásai című időszaki tárlat a Csodaszarvas földjére, a honfoglalás után helyben maradt magyarok világába – őstörténeti kutatásunk közelmúltig méltatlanul elhanyagolt területére – kalauzolja el az érdeklődőket.

Aranyozott ezüst palmettamintás hajfonatkorong az Északnyugat-Kaukázusból

– A 2016-ban kezdődött kutatásaink során elsősorban a nemzeti hagyományból indultunk ki, hiszen a Csodaszarvas-monda szerint a magyarság mitikus őshazája a Kaukázus déli térségében, Eviláth földjén lehetett, és az ettől északnyugati irányban, a Kau­kázus túloldalán elhelyezkedő Meotisz (Azovi-tenger) partvidékén, amit Kézai Simon örökített ránk krónikájában. Célunk az volt, hogy a Kaukázus északi előterében lévő délorosz és kaukázusi köztársaságok múzeumaiban honfoglaló magyar jellegű leleteket dokumentáljunk, hiszen közel fél évszázada nem járt arra magyar régész. Nagyon sok IX–X. századi Kárpát-medencei honfoglaló magyar leletanyag keleti párhuzamát találtuk meg, többek között egy olyan hajfonatkorongot, amelynek technikáját, motívumait tekintve a legközelebbi analógiája a hazai leletekben vannak meg – mondta lapunknak M. Lezsák Gabriella régész, az Ezer és ezer jel – Őstörténetünk kaukázusi forrásai című időszaki tárlat kurátora, amely február 17-én nyílik a Magyar Nemzeti Múzeumban.

A kommunizmus idején tudatos tudománypolitikai döntés volt, hogy mely területek kutatásaira fordítottak nagyobb összegeket. A Kaukázus térsége azért maradhatott elhanyagolt terület, mert ez ellentmondott volna a magyarság őstörténetét is nyelvi szempontból meghatározni akaró finnugor elméletnek. Noha az Urálban is vannak olyan leletek, amelyeket eleinkhez köt a kutatás, a Kaukázus térsége egy fel nem tárt kincsesbányának tűnik. A kiállítás az e térségből előkerült régészeti leletek eredetiben való bemutatása mellett emléket állít a Zichy-expedíciók utáni kaukázusi magyar régészeti kutatásoknak, felvillantja a 2019 októberé­ben végzett első magyar–orosz régészeti feltárás néhány fontosabb mozzanatát, továbbá beszámol a néprajz és a genetika legújabb eredményeiről.

– A tavaly ősszel végzett első magyar–orosz régészeti feltárás során a temetkezési szokások és a leletek alapján olyan sírokat találtunk, amelyek talán eleinkkel hozhatók kapcsolatba. Csontmintákat is kaptunk az orosz kollégáktól, amelyeket jelenleg a Magyarságkutató Intézet (MKI) Archeogenetikai Kutatóközpontjában vizsgálnak – mondta M. Lezsák Gabriella régész, kurátor az eddigi eredményeikről.

Aranyozott ezüst palmettamintás hajfonatkorong az Északnyugat-Kaukázusból

Magyarországon először ezen a kiállításon lehet látni a különleges dél-oroszországi, kaukázusi, honfoglaló magyar jellegű régészeti leleteket az MKI és a múzeum szervezésében. A honfoglaló magyar jellegű régészeti leletek, a korabeli viseletet és életmódot szemléltető installációk, rekonstrukciós rajzok és térképek vezetnek el egy időben és térben távoli, de szellemi kultúrájában közeli világba a tárlaton, amely egyben emléket állít az első Kelet-kutató régészek egyike, a kolozsvári régészeti iskola megalapítója, Pósta Béla magyar őstörténeti kutatásainak.

A leletek M. Lezsák Gabriella által 2016-tól éves rendszerességgel szervezett régészeti kutatóutak során dokumentált honfoglaló magyar jellegű tárgyak közül valók. A Kárpát-medence IX–X. századi honfoglalás kori emlékanyagával párhuzamot, több esetben azonosságot mutató leletek M. Lezsák Gabriella szerint világosan jelzik, hogy a Kaukázus északi előtere szervesen illeszkedett abba a kultúrkörbe, ahová az írott források szerint a Kárpát-medencébe költözésük előtt a korai magyarok is tartoztak. Az Urál déli előterétől a Kaukázus északi előteréig húzódó terület vizsgálata ezért a jövőben az egyik legfontosabb feladata lesz a magyar őstörténettel foglalkozó tudományágaknak.