Továbbhaladni az örökölt csizmával kitaposott úton

– Hogyan kezdett el táncolni, és ­miért pont a néptáncot választotta?

– Fiatalabb koromban taekwondóztam, és spárgáznom kellett volna, de nem ment, és nem is akartam tovább próbálkozni vele. Ezután megismerkedtem a néptánccal, és rögtön megtetszett, úgy éreztem, ez az, amivel komolyabban szeretnék foglalkozni. Utána körülbelül a harmadik alkalommal közölték velem, hogy ha jó mozgású táncos szeretnék lenni, akkor bizony meg kell tanulnom spárgázni. De ezt már természetesen nem hagytam ott emiatt. Egyébként érdekesség, hogy kettős gyökerekkel rendelkezem: édesanyám magyar, édesapám pedig egyiptomi. Táncosként elsősorban a magyar kultúrával és néptánccal foglalkozom, de persze az egyiptomi kultúra is nagyon izgalmas és vonzó.

– Mi volt az, ami ennyire megfogta a néptáncban?

– Elsősorban a közösségformáló ereje. Én már közel járok a harminchoz, de emlékszem, hogy már az én gyerekkoromban is nehezen lehetett a fiatalokat motiválni. A néptáncban viszont könnyű volt célokat találni, és megindokolni, hogy mit miért csinálunk. A szocializálódás szempontjából pedig nagyon fontos, hogy a gyerekek olyan elfoglaltságot találjanak maguknak, ami egyszerre táplálja a testet és a lelket, lehetőleg egy jó közösségben. A néptánc pedig pont ilyen.

– Idén március 22-én tartják a Folk­Arénát, az egyik legjelentősebb hazai folklórfesztivált, amin egy­aránt jelen lesz a népzene, a néptánc és a képzőművészet. A hasonló események kapcsán mindig felmerül, hogy mennyire van manapság igény erre, mennyire lehet felkelteni az emberek és a fiatalok érdeklődését a népművészet iránt.

– A FolkAréna produkciós igazgatójaként és az Urban Verbunk művészeti igazgatójaként kifejezetten a küldetésemnek érzem, hogy megismertessem az emberekkel a folkkultúrát. Fontos hangsúlyozni, hogy eleve nem is mindenkinek van lehetősége megismerni, ezért az elsődleges cél az, hogy elérhetővé tegyük a népművészetet. Én nem szeretem azt a hozzáállást, amelyik egyfajta nosztalgikus műfajként tünteti fel a népi kultúrát. Szerintem nem az a feladatunk, hogy mutogassunk az örökségünkre, sokkal inkább az, hogy át tudjuk konvertálni, 2020-ban is értelmezhetővé és érvényessé tudjuk tenni elődeink hagyatékát. Azt szoktam mondani, hogy egy csizmát örököltem a nagyszüleimtől, de én nemcsak viselni szeretném, hanem az azzal kitaposott úton továbbhaladni. ­Emiatt is fontos, hogy minél több ­laikus ellátogasson erre a rendezvényre. A jövő nemzedéke szempontjából fontos az is, hogy ne csak művészetként tekintsünk a néptáncra. Jó lenne, ha egyszer elmondhatnánk, hogy a néptánc nemzeti sport lett.

A FolkAréna jövőjét szeretné hosszú távon megalapozni
Fotó: Kiss Edit

– Milyen különlegességekkel készülnek az idei FolkArénára?

– Jövőre lesz a programsorozat negyvenedik évfordulója, és ennek az előszele már most érezhető. A rendezvény egyik kiemelt célja, hogy összehozza a világ magyarságát: nemcsak az országban vagy a Kárpát-medencében, hanem a diaszpórákban élőket is, rengetegen érkeznek ugyanis kifejezetten erre az alkalomra Budapestre. A Fonóban március 20-án tartják meg a koncerttel egybekötött nyitótáncházat, szombaton a Hagyományok Házában folytatódik a program, vasárnap pedig a Papp László Sportarénában zajlik majd a táncházak forgataga és a kísérőrendezvények, a kirakodóvásár. Tavaly harmincezer látogatója volt a rendezvénynek, idén is hasonló számot várunk.

– Milyen jövőbeni tervei vannak?

– A FolkAréna jövőjét szeretném hosszú távon megalapozni, vagyis hogy Magyarországon ne csak az a harmincezer ember tudja, mi a táncháztalálkozó, aki ide ellátogat, hanem az egész ország fedezze fel újra a népi kultúrát. Az Urban Verbunkban Tóth Judittal közösen ugyanezért dolgozunk. Úgy gondolom, minél több művészetoktatási intézmény vállalja ezt, annál több gyerek ismerheti meg mélyebben a népi kultúrát, annál hatékonyabb és hitelesebb lesz ez a projekt.