„A mirígy Széphalmon is pusztít”

Nagy nyelvújítónk, Kazinczy Ferenc 72 évesen is annyira szorgosan munkálkodott, mint ifjú titán korában: utazott, írt, levelezett és új kötete jelent meg, mozgalmasan és változatosan telt neki az 1831-es esztendő. Még csak nem is sejtette, hogy az év derekán őt is megöli majd az akkoriban „mirígynek” hívott ázsiai kolera.

Pásztor János alkotása Budapesten, a Bécsi kapu téren állít emléket az írónak Fotó: MTI/Jászai Csaba

Mi több, az egyik levelében, melyben felkoncolt nemesekről és az általános felfordulásról is írt, halálozási arányokat is közölt: „Ujhelyben már szűnik a’ baj. Ott minden 25dik kiholt, – Tolcsván minden 9dik, – Olasziban minden 4d.” A kór megszűnése elvetélt remény maradt csupán, a „mirígy” csak akkor kezdett igazán dühöngeni. Kazinczy Ferenc fokozatosan döbbent rá arra, hogy a veszély bizonyára valódi.

Pásztor János alkotása Budapesten, a Bécsi kapu téren állít emléket az írónak
Fotó: MTI/Jászai Csaba

Nemsokára Széphalmon is megjelent a betegség, sokan bele is haltak, sőt a fiai, Lajos – aki később a 14. aradi vértanúvá vált – és Bálint augusztus közepén hánytak és belázasodtak. A kolera nyilvánvaló tüneteit Kazinczy „mirígytagadó” módon gyomorbántalmakra fogta, végül belátta, hogy Lajos fia bizony kolerás. A leveleiben sokszor angyalnak becézett felesége odaadó ápolásának köszönhetően a fiúk meggyógyultak, de abban már hiába reménykedett, hogy a járvány hamar elmúlik, sőt az egyik levelében már arra utalt, hogy maga is beteg lehet.

„Élek, édes barátom, én és az enyéimek; de harmad nap olta a’ mirígy Széphalmon is pusztít. Az őr, mely a mirígyes Újhelyből senkit bé nem ereszte eddig, most már innen el van véve, és hátrább van állítva. Én azt sem tudom mint féljek; zavar minden gondolatom. Feleségem pedig látogatja a’ betegeket, gyógyítja, gyámolítja, táplálja. Azt teszi a’ mit egy Angyal. De az Angyal nem gondolkodik arról hogy mit fog maga is enni, ’s gyermekei nincsenek, mint nekem. Ha elkap a halál, gyermekeim földönfutó koldusok lesznek.”

Az idős korában is nyughatatlan Kazinczy, aki még mindig irodalmi vitákat gerjesztett és irodalmi ármányokat szőtt, augusztus 21-én még bent járt a sátoraljaújhelyi vármegyei levéltárban, ám két napra rá olyannyira súlyosbodott az állapota, hogy még aznap meghalt, és azon nyomban el is temették. Pintér Jenő azt írja a Magyar irodalomtörténetében, hogy a gyors temetés oka a Kossuth Lajos elnöklésével működő vészbizottság parancsa volt, miszerint az „ázsiai ragályban” elhunytak tetemeit a járvány további terjedésének meggátlása miatt azonnal el kell hantolni.

Nélkülözéssel küzdő özvegye megható szavakkal esedezett Zemplén vármegyéhez, hogy napi tíz ezüstgarassal számítva fizessék ki számára elhunyt férje napidíjait augusztus 21-ig. Egy évvel az író halála után, az Akadémián pedig már az a Kölcsey Ferenc tartotta meg az emlékbeszédét, akivel sokat levelezett, és akit nagyon féltett a „mirígytől”: „Eszköz volt ő is a sors kezében; izzadott ő is azért, aminek gyümölcseit aratni más fogja; félszázadig küzdött a pusztában, s egy messze pillantás az igéret földébe lőn minden jutalma.”