A Sepultura tartogat meglepetéseket

Kiszámítható legyek vagy izgalmas? Mintha mind a 12 dalában ezt kérdezné magától a Sepultura új albuma, a Quadra. A kérdés persze sokféleképpen föltehető: tartsam választott zsánerem, stiláris besorolásom – spontán kialakult, tehát spontán át is léphető – hatá­rait vagy bővítsem a játékteret? Maradjak abban a körben, amit a rajongótábor megszokott, vagy abból kilépve új hallgatókat keressek – a régieknek pedig új horizontokat mutassak? És meddig merészkedjek ebben?

Ehhez tegyük hozzá, hogy a brazil zenekar 37 éves, kezdetben a thrash és death metal meglehetősen önkorlátozó zsáneréből indult, majd hatodik, 1996-ban megjelent, korszakalkotó Roots albumukon már dél-amerikai népi hangszerekkel, ritmusokkal próbálták ölelkeztetni a mélyre hangolt gitárokat, a brutális dobot és a thrash metalos ordítozást (még egy elzárt indián törzshöz is ellátogattak közös zenélésre lemezfelvétel előtt, persze csak akusztikus gitárt vittek, mert tudták, mi illik a dzsungelben).

Az volt a Sepultura hőskort követő világhírének ideje, akár a Metallicának a Black Album és a Load (pár sötétben bujkáló, megalkuvást nem ismerő ős­rocker érző szíve talán ma is összefacsarodik, ha eszükbe jut a tragikus zenetörténeti fordulat, amikor a metál is pop lett). Azóta tagok, botrányok, lemezek jöttek és mentek, a konkrét alapítókból senki, a meghatározó hőskorból egyedül a szép nevű Andreas Kisser gitáros-dalszerző maradt, a zenekar megbízhatóan és aktívan működik – de nagy vihart további lemezeik nem kavartak.

A Quadra egyszerre hordozza az extrém metál választott kliséit és jó néhány, a tágabb horizontra kacsingató megoldást. Az album nagyján ugyanis a technikás és pontos, ám egy idő után meglehetősen fárasztó darálás dominál akkor is, ha az Isolation vége felé gyönyörű a levegős szóló és a női kórussal megtámogatott üvöltözés, a Means to an Endben ugyanott egy kis pszichedélia kerül a nagy agresszióba, a Last Time-nak meg a közepére jut egy kis végzetesen sejtelmes kórus, hogy aztán a szóló mögött is ott lebegjen, a Capital Enslavementben ugyanott vonósok színesítenek némi bugyborgó szintetizátorral, az Aliban szintén van bugyborgás, sok tempóváltás meg változatosabb az üvöltözés. Tegyük hozzá, hogy a metálvilág egyik legjobb dobosa, Eloy Casagrande és három társa is ragyo­góan teljesíti kötelességét, mégis a hatodik Raging Voidnál érezni először valódi kísérletezést is.

Játékos komorságvonulat ez, végre levegősen rétegzett hangszerekkel, lebegtetett gitárnyekergetésekkel, a rockdob mellett törzsi dobokkal, szép, kitartott csordavokállal az ordítozáson túl. A basszus is szépen kiemelkedik néhol, hallani is lehet, nem csak érezni.

A Guardians of Earth flamenco­gitárral indít, majd felfejlődik a diszkrét dob és az éteri női kar, aztán középtempós, üvöltözős verzék, darálós átvezetők, átlagos tempóváltások után jutunk el a szólórész lírai gitár-dob kiállásából kinövő hagyományos metálgitárszólóig. Ebből nyílik a szintén zaklatott finálé, ahol az eddig elhangzottakat kutyulják össze, némi szintifüggönnyel megspékelve. Gyönyörű részletek – de mire ez a nagy kapkodás?

Az instrumentális Pentagram zenélni tudó zenészek élvezkedése. A címadó Quadra kevesebb mint egyperces, feszes szösszenet flamencogitárra. Pihentető szín egy kissé fárasztó metállemezen – de mégiscsak a cím –, tehát program- és témaadó dal. A következő lemezen megtudjuk, mit üzentek ezzel tudat alatt maguknak a művészek. Lehet, hogy ott majd 11 dal lesz flamenco és csak a címadó thrash metal?

Az utolsó két dal az Agony of Defeat és a Fear, Pain, Chaos, Suffering (Emmily Barreto énekesnő közreműködésével). Mintha ezekért csinálták volna az egész lemezt. Nagy ívű, sokrétű darab mindkettő. Aki nem Sepultura- és nem is thrash metal rajongó, ám kíváncsi, ezeket hallgassa elsőnek. Aztán reménykedjen, hogy a következő lemezen is inkább errefelé keresgélnek tovább.

Sepultura: Quadra. Nuclear Blast, 2020.