Képzeletbeli honvédünk az 1848-as toborzásig nem katonáskodott, vagyis nemzetőrként kezdi katonai pályáját. A frissen toborzott, átlagos lövész vasárnapi katona, agrárvidékről származik – hazánk ekkor agrárország –, tehát hétköznap földre-jószágra van gondja, hétvégén pedig elsajátítja a fegyverkezelést és az alakzatban mozgást. A megyei szintű szervezés miatt később földijeivel, ismerőseivel harcol együtt, a bajtársiasság alapja az egy közösséghez tartozás.
A kiképzést is végző tiszteket a közösség maga választja ki: olyan köztiszteletben álló embereket, akik korábban a császári seregben katonai gyakorlatot szereztek. Ennek nehézségeiről akkor kapunk képet, ha belegondolunk, hogy 1815-ben véget értek a napóleoni háborúk, azaz 33 éve nem lehetett háborús tapasztalathoz jutni a környéken.
– Nemzetőrünknek egyenruhája nincs, egyencsákója, tábori sapkája talán. Ha módosabb, városi közösséghez tartozik, kék nemzetőr uniformist hord fekete zsinórzattal. A honvéd – mikor nemzetőrből honvéd lesz, az lényegében annak elismerése, hogy már profi katona – barna atillát kap piros zsinórzattal, búzavirágkék nadrágot, fekete vagy barna bakancsot. Utóbbiból nem létezett bal- és jobblábas, szó szerint egy kaptafára készült, felváltva hordatták a katonával, hogy ne tapossa egyirányúra. Kevés volt belőle, ezért gyakori volt a civil csizma és a bocskor is.
A lábbelin a harcos állóképessége, harcképessége múlik – hisz gyakran a fél Kárpát-medencét átgyalogolja sárban, hóban, fagyban – avatott be a honvédek ruházatának és mindennapjainak titkába Sümegi László.

Fotó: Facebook
A hagyományőrző őrmester elmondása szerint honvédeink 1849-ben az akkori Európa hadseregeinek élmezőnyébe (angol, francia, orosz, osztrák) tartoztak. Az ország nagy részéről kiverték az osztrákokat, akik kénytelenek voltak behívni az oroszokat: 200 000 főnyi reguláris, 80 000 főnyi irreguláris haderőt, akkora sereget, amekkorát utoljára Napóleon ellen mozgósítottak. Nagyobbat az osztrák birodalmi seregnél. Olyan honvédekkel szemben akartak ennyire biztosra menni, akik nemrég még kukoricát törtek – hozzá kell tenni persze, hogy a rendkívül fiatal és ambiciózus tisztikar, akik közül sokan nem is voltak magyar nemzetiségűek, de esküjüknek megfelelően harcoltak – bizony jóval kreatívabb volt, mint a régóta profi, de megcsontosodott osztrákok.