Hogyan indult harcba a honvéd?

Forradalmunkról és szabadságharcunkról való emlékezésünkben most fordítsuk figyelmünket a szabadság ethoszáról a legegyszerűbb rögvalóság felé. Emlékezzünk úgy, hogy megvizsgáljuk: hogyan harcolt és mit viselt tetőtől-talpig egy ’48-as honvéd, aki úgy döntött, akár életét is adja hazájáért. A honvédsorsba és a korabeli hadviselésbe Sümegi László, a Zalaegerszegi Városi Középiskolai Kollégium intézményvezetője, a Zalai 47. Honvédzászlóalj Hagyományőrző Egyesület őrmestere avatott be minket.

Nem zsoldosok, hanem hazájukat védő katonák. A Zalai 47. Honvédzászlóalj harci bemutató közben Fotó: Buday Mihaly Forrás: Facebook

Mindezt úgy érték el, hogy a fegyverük is sokszor otthoni darab volt. Akkoriban a fegyvertartás hétköznapi dolognak számított, például a sima csövű, kovás-lakatos elsütőszerkezetű puska, amely a napóleoni háborúk óta elavultnak számított, a huzagolt vadászpuska, ami pontosabban lőtt, illetve a nemesi díszkard. A császári seregben 1842-ben bevezetett, robbanóhiganyt tartalmazó gyutacsos puska korszerűbb volt, 98 százalékban sikerül vele a lövés, míg a kovás-lakatossal száz lövésből átlag 85 sikerül – ez nem találatot jelent, csak azt, hogy a lövedék kijön a csőből.

– A puskához kell puskavessző, lőpor, fojtás és golyó, jellemzően ólomból öntött, mert ez kíméli legjobban a cső belsejét. Mivel a cső belsejében nincs huzagolás, a golyót nem vezeti semmi, már száz méteren is nagy a fegyver szórásképe. Nem is törekedtek pontosságra, tömeglövésre használták. A huzagolt csövű vadászfegyverben ellenben vezetett a golyó, akár 200 méteren is emberfej méretű szórásképet tud vele produkálni egy jó lövész. Őket osztrák mintára kisszámú vadászalakulatokba szervezték, 4-5 fős csoportokban, többnyire egy őrmester vezetésével, az arcvonalat messze megelőzve próbáltak minél nagyobb kárt tenni az ellenségben, kilőni tisztet, zászlóst, dobost. A mai elit mesterlövészek megfelelői, a vadászmúlt a lőgyakorlat miatt valóban fontos. Hozzá kell tenni: vonalharcászatról van szó, tehát a tisztek az arcvonal mögül igyekeztek csapataikat irányítani, nem a közelharc a feladatuk – részletezte a fegyverek és a harcok rendjét Sümegi László.

Az első zászlóaljakban jellem­zően tíz százalék körüli az önkéntesek aránya, ők tanult fiatalok, orvosok, ügyvédek – a forradalom jelképévé váló jurátus szablyával, ami eredetileg díszkard –, teológusok, műszaki értelmiségiek voltak. Utóbbiak kerülnek a tüzérséghez: lelkes, nagy harcértékű társaság, az osztrákokat meg is lepte a kicsi és fiatal magyar tüzérség hatékonysága. A gyalogos honvéd felszereléséhez tartozott még a bal oldalon hordott vászon kenyereszsák, benne kenyér, hagyma, kolbász, szalonna, sajt, adott esetben gyümölcsféle – a többnyire parasztemberek a természettel együtt léteztek, tudták, mikor mit ehetnek meg útközben.

A jó katona ha tud, eszik, alszik, pihen, hogy állóképességét megőrizze. A napi menetteljesítmény reggeltől estig többnyire 20-25 kilométer. És a honvéd többnyire gyalogolt, éjszaka meg szabadban, tűz mellett, istállóban, juhakolban, jobb esetben sátorban vagy parasztházban aludt. Ez a gyaloglás pedig nem volt olyan egyszerű.

– Fekete bőrrel bevont fatokban a szurony, jobb oldalon a tőtér, vagyis tölténytáska. Valamilyen kulacs, a háton favázas könnyű bőrönd, borjú- vagy tehénbőrrel bevonva (innen a bornyú elnevezés), benne tartalék gomb, varrókészlet, kapcarongy, tisztálkodószerek, cipőpucoló készlet. Nem egy ergonomikus felszerelés, lötyög a katonán, nehéz vele a mozgás, a bajtársba beleakadni viszont könnyű volt. A felszerelése a csatában is vele volt, hiszen az ütközet nagy része manőverezésből áll. A tájékozódás teljesen más jellegű, mint napjainkban: hol vagyok, hol az ellenség, hány hadoszlopban jön, be lehet-e keríteni, hogyan tudunk egyáltalán csatahelyzetbe kerülni? Adott esetben ez hosszú napokig tart, és megint csak több kilométernyi gyaloglást jelent – mondta Sümegi László.

Győzelem után sem lehetett pihenni, az ellenséget üldözni kellett, minél több felszerelését megszerezni, újbóli harcrendbe fejlődését megakadályozni. Vereségnél pedig nyilván a mielőbbi harcrendbe alakulás vagy legalább a megmenekülés volt a cél. Erő és elszántság kellett, és az sem mellékes – tette hozzá Sümegi László –, hogy ők valóban honvédek voltak, és nem soldatok vagy soldier-ek. A katona utóbbi két közkeletű elnevezése nem a honra, hanem a zsoldra utal.