Várkonyi Zoltán színházi rendezőként jól tudta, hogyan kell elkezdeni egy vígjátékot, még akkor is, ha Szakonyi Károly Adáshiba című, 1970-ben a Pesti Színházban bemutatott műve (az interneten egy 1974-es előadás látható) inkább keserű komédia, nem az a fajta színdarab, amelyen felszabadultan kacarászik az ember. Az elején, mindjárt a TV Maci szignálja után, amikor felgördül a függöny, a Delta című tudományos ismeretterjesztő műsor magas hangokban bővelkedő szignálját halljuk, miközben Bódogné, akit Bulla Elma alakít elementáris erővel, mérgezett egérként föl és alá rohangál a színpadon. Azért rohan, mert egyrészt készülődik a családi születésnapi ünnepségre, másrészt pedig azért, hogy ne maradjon le a televízióműsor első perceiről. A tévé előtt veszi föl az ingét a családfő, Bódognak hívják, Páger Antal játssza, nem kevés önbizalommal teli nyugalommal. A színdarab során viszont kiderül, hogy ez az aranyos házaspár már nem hisz semmiben. Úgy tűnik, hogy teljesen kiábrándultak mindenből, aminek az lett az eredménye, hogy nem képesek semmit mondani gyermekeiknek, akik így teljesen magukra maradnak problémáikkal. A színdarab csúcsjelenete, amikor nemcsak azt nem tudják pontosan, hogy tizennyolc vagy tizenkilenc éves a legkisebb fiuk, Imrus, hanem azt sem tudja a családfő, milyen útravalóval lássa el a felnőttkorhoz. Hiszen ő is kapott útmutatást tizennyolc éves korában, bár arra már nem emlékszik, hogy mi is volt az.
Nem sokkal több mint egy évtizede létezett ekkor hazánkban rendszeres adás a Magyar Televízióban. A szokások kialakultak, a szignálok rögzültek, a függőség ekkor már pontosan látható. A színdarab egy olyan családot mutat be, amelynek életét a televízió műsora strukturálja. Mindez akkor feltűnő igazán, ha már egy születésnapi vacsora is szétesik, mert kezdődik egy krimi, amelyet feltétlenül meg kell nézni. Úgy tűnik elsőre, hogy ez a család a televízión kívül már semmire sem figyel, leginkább egymásra nem. Ez temérdek kinevetni való helyzetet eredményez, keserű, humoros helyzetek sokaságát, de lassan rájön a néző, hogy mindez nem igaz. Nem a televízió a hibás, nem is az a tény, hogy ez a család nem érti: egy fontos családi eseményen, egy születésnapi ünnepségen a vendégek listájáról ki kell húzni a televíziót. Mindez csak következmény. A bajok fő forrása a mérhetetlen egoizmus. Mindenki csak magára figyel, meghalt a közösségi gondolat, mintha az összes felnőtt visszament volna a kisbabakorba és rázná a csörgőt, miközben ragyogva gagyogja: én, én, én.
