Karinthy tréfás, gúnyos hangulata nem tartott sokáig, hisz felesége is megbetegedett, Judik Etelt a spanyolnátha vitte el. Kosztolányi Dezsőné arról ír a könyvében, hogy Karinthyt teljesen kikészítette a veszteség, nem találta a helyét, kísértetként bolyongott a városban és többször náluk aludt. Később kiderült, hogy Karinthy Frigyes rövid, fiókban maradt naplójegyzetekben próbálta feldolgozni felesége halálát, de a szatirikus tárcáját sem árt felidézni a mostani koronavírus-járvány idején. Az író esete arra figyelmeztet bennünket, hogy érdemes komolyan venni a veszélyeket, a cinizmust pedig inkább békeidőkre tartogassuk. Sorozatunk második, tragikus része ellenére ne feledjük, hogy bármennyire is fájhat szeretteink elvesztése, mindig van miért élni, ahogy Karinthy Frigyesnek is jó oka volt rá.
A korabeli napilapok cikkei arról tanúskodnak, hogy 1918-ban is hamar rájöttek: a spanyolnátha leginkább a tömegrendezvényeken és a tömegközlekedésen – villamoson és vasúton – terjed, ezért plakátokkal, hirdetésekkel figyelmeztették erre a lakosokat, és rendeletekkel próbálták szabályozni azt, hogy hányan utazhatnak a kocsikon. A cinikus pestieknek persze nem tetszettek a korlátozó intézkedések, így a hatóságok nagyrészt hiába kérték a polgárokat, hogy csak halaszthatatlan ügyek miatt utazzanak villamossal, általában zsúfolt kocsikkal volt tele az akkori utcakép. Ezt a fölényeskedő korhangulatot jól ábrázolja Karinthy Frigyes a Pesti Napló 1918. szeptember 29-i számában megjelent A feleségem beszéli című írása, abból a sorozatából, melyben egy nő szemszögéből mutatta be, hogyan lehet életben maradni a háború utolsó esztendőjében. Ebből érdemes egy hosszabb részt is idézni:
„Tudod-e, milyen andalítóan szép a polgármester hirdetménye a spanyolnátha ügyében? Én nem tehetek róla, de könny szökött a szemembe, részint a meghatottságtól, részint a spanyolnáthától. Van ezen a plakáton minden, ami szép és jó, le van írva a spanyolbetegség és hogy az milyen veszedelmes. A polgármester többek között felszólít bennünket, hogy a vasutat és a villamost csak a legszükségesebb esetekben használjuk. Hát tudod milyen bájos ez, milyen kis biju, egy Wilde-aforizma, egy aperszü, egy aranysulánk. Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, amikor szükségem van rá, szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogyan rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam, hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást. Könnyekig meg voltam hatva e nagy szavaktól, melyeket egy nagy lélek inspirált a nagy és nehéz idők szellemében és teljesen megértem szent és nehéz kötelességemet.”