S hazamennek a legények

Ha nagy a baj, mindig eljön a versek ideje. Ha mindenkinek önkéntes száműzetésbe kell vonulnia egy időre, fél(vers)szavakkal kell vigasztalnunk egymást, megérteni a megérthetetlent.

óA társas együttlétekről egy időre le kell mondani – a kultúráról nem Forrás: 123RF

– Chuck Norris elkapta a koronavírust, de elengedte – köszöntötték a tárcaírót péntek 13-án este, még 21 óra 15 perc előtt, azon a napon, amikor hazánk miniszterelnöke bejelentette, hogy mindannyiunk, de leginkább az idősek védelmében be kell zárni az iskolákat egy időre.

– Ki az, aki le tudja győzni a koronavírust? – kérdezett vissza a tárcaíró, fogadva a köszöntést. – Chuck Norris.

A tárcaíró nemzedéke ugyanis mindenből viccet csinált. Nem azért, mert nem vette komolyan a dolgokat, hanem azért, mert ez a nemzedék azt gondolta, hogy így lehet túlélni ebben az egyre veszélyesebbé váló világban. A társaság már éppen körbeülte a bográcsot, mindenki egy mélytányért és egy nagy darab kenyeret szorongatott, amikor valaki kihangosította a mobilját, és lejátszotta a miniszterelnök üzenetét.

– Ezt még együk meg – törte meg a csendet a házigazda, miután végighallgatták a hétperces beszédet. A házigazda, ha halászléről volt szó, minden alkalommal elmondta, hogy sok hagymával kell főzni, a hagyma és a pirospaprika a titok, de most hallgatott. Csöndben evett mindenki.

A társas együttlétekről egy időre le kell mondani – a kultúráról nem
Fotó: 123RF

– Ha baj van, mindig a kultúra az első, amiről le kell mondani – törte meg a csendet a házigazda, aki szabadidejében dobos volt egy zenekarban.

– Nem kell – mondta a tárcaíró. Majd felállt, bement a házba, és levette a könyvespolcról Márai Sándor összes versének kötetét. Leült újra a bográcshoz, kinyitotta a könyvet, és miközben a kanalak halkan csörrentek a tányérokon, beleolvasott:

– „És elmegy sok ember előtte: / A Katona, ki szíven döfte, / A Fari­zeus, ki eladta, / Aki háromszor megtagadta. / Vele mártott kezet a tálba, / Harminc ezüstpénzért kínálta / S amíg gyalázta, verte, szidta: / Testét ette és vérét itta – / Most áll és bámul a sok ember, / De szólni Hozzá senki nem mer.”

Ha nagy a baj, mindig eljön a versek ideje. Ha mindenkinek önkéntes száműzetésbe kell vonulnia egy időre, fél(vers)szavakkal kell vigasztalnunk egymást, megérteni a megérthetetlent. A tanárnő, aki egész este hallgatott, lerakta a tányért. Megköszönte a halászlevet, meg is dicsérte. Senki sem szólt, nem mozdult, mindenki az üres poharát nézte. A házigazda kitöltötte az utolsó kör pálinkát, majd búcsú­zóul ő is elmondott egy verset, az utolsó sornál elcsukló a hanggal:

– „Megint jőnek, kopogtatnak: / „Csendesebben vigadjanak, / Isten áldja meg kendteket, / Szegény édesanyám beteg.” // Feleletet egyik sem ad, / Kihörpentik boraikat, / Végét vetik a zenének / S hazamennek a legények.”