Nagy Viktor rendező jó megoldásai által Herczeg Ferenc finom humorát is megismerhetjük. Bakócz Tamás szerepében Dörner György lép színpadra, és ha megnézünk korabeli ábrázolásokat a bíborosról, elég szembetűnő a hasonlóság. A keménykezű, határozott, a sajátjaival joviális és elmés Bakócz karaktere leginkább Dörner György személyéből fakad, a haldokló Gyula pápát játszó Viczián Ottó pedig olyannyira meggyőzően alakítja a halálán lévő, de még konspiráló egyházfőt – és olyan holtsápadtra is van sminkelve –, mintha egyenesen az intenzív osztályról hozták volna be a színpadra. A Fiamettát, a kurtizánt játszó Nemes Wandának pedig igen fontos szerepe van a darabban – a bájaival kísértő démon emberi oldalát is megismerhetjük, az előadás kulcsjelenete meglepően merész húzás a rendezőtől, ám annál inkább méltányolandó: a római főkurtizán leveti köpenyét, és meztelenül felajánlja magát Vértesi Tamásnak, Bakócz mindenesének (Bánföldi Szilárd), aki elutasítja a nő kitárulkozását. A céda sértettségéből, gőgjéből következnek a későbbi bonyodalmak. Herczeg regénye, bár a Mohácsnál is nagyobb tragédiánk évében jelent meg, nem önostorozó és nem a magunkba fordulást hirdeti, inkább számba veszi a realitásokat: ha a Nyugat nem áll mellénk a közelgő háborúban, akkor nélkülük harcolunk tovább, a Jóisten pedig majd eldönti, hogy hosszú távon ki mellé áll ebben a harcban. De visszatérve az eredeti kérdésre: egy kurtizán miatt veszett el az ország? A kérdés nem ilyen egyszerű, ugyanúgy, ahogy az első világháborús béketárgyalásokon ott lévő román örömlányok sem tehettek többet, mint amit a háttérben már megalkudtak a nálunk hatalmasabb, de korántsem erkölcsösebb erők. Érdemes megnézni a színdarabot, hogy megtudjuk a választ.
