Vigasztalás és fenyegetés minden időkre

Két értelmes mondatot tudok oroszul, az egyik a „Kézirat sosem ég el”, (a másikat nem mondom meg), és körülbelül így hangzik leírva: Rukopiszi nye goarjat.

Az orvos halálos ágyán diktálta főműve utolsó változatát Fotó: Wikimedia

Két értelmes mondatot tudok oroszul, az egyik a „Kézirat sosem ég el”, (a másikat nem mondom meg), és körülbelül így hangzik leírva: Rukopiszi nye goarjat. Woland, a világirodalom legszimpatikusabb sátánja mondja a Mesternek, aki mi vagyunk. Ez a mondat az egyik legnagyobb vigasztalás (és fenyegetés) minden időkre, minden gondolkodó, literátus embernek a XX. század sötétségéből keservesen előragyogó szellemű Bulgakov A Mester és Margaritájából.

Mihail Afanaszjevics Bulgakov nyolcvan éve, 1940. március 10-én halt meg Moszkvában betegen, vakon, kisemmizve. Ha Sztálin részesítette is néha kegyeiben, az sem jelentett mást, mint mindenki másnál: egy őrült játszadozását.

Az orvos halálos ágyán diktálta főműve utolsó változatát
Fotó: Wikimedia

Vajon tisztában volt az egykori orvos azzal, mit írt meg? Tisztában volt azzal ez a meg nem értett, a legsötétebb cenzúrától és öncenzúrától megerőszakolt, sokat szenvedett szerző, hogy egész életében arra az egy művére készült, ami azóta is lázban tartja a világot?

A Mester és Margarita a szláv néplélek egyik csúcsteljesítménye. Ha a szatirikus látásmód felől egyszerűsítjük a fókuszt, Gogol és Pelevin munkássága között magasodik. A szláv néplélek nagyon közvetlen, nagyon rögszagú spiritualitása általában a germánnal reláció­ba téve érthető, a sok változatban elterjedt kultúrközhellyel élve: a németeknek nagy filozófusaik voltak, az oroszoknak nagy íróik, akik számára ugyanúgy nem vált szét művészet, bölcselet és metafizika, mint az ikonfestőknek a szolgálat, a művészet és az imádság.

A Mester és Margarita legszűkebb rétege: az író a Mester szerepében, a diktatúra őrülete mint groteszk karnevál, melynek hétköznapi szereplői abszurdabbak, mint zseniálisan fölskiccelt, allegorikus alakjai, Woland, Azazello, Korovjov, Behemót. Margarita és a Mester, a félelemben élő, megalázott, csak álmaikban és szívük titkaiban bízó szerelmespár meséje, akik nem érdemlik meg a fényt, de nyugodalmat érdemelnek, ahogy Lévi Máté mondja Wolandnak. Szerte a világon csillogó szemű kamasz lányok és fiúk képzelik magukat Margaritának és Mesternek. A vakmerőbbje más szereplőnek is.

A legtágabb réteg: Margarita áldozathozatala a sátán bálján, a krisztusi kegyelem, a bűnbocsánat behatolása a kárhozat világába (távoli áthallás: a középkori passiók népszerű jelenete volt Krisztus pokolra szállása és az ott sínylődő lelkek kiszabadítása).

A sátán nem abszolút, pusztító gonoszként, hanem luciferi kísértőként, provokátorként, küzdőpartnerként jelenik meg. (Olyanról is lehetett hallani az utóbbi pár évben, hogy holmi fanatikus egyházi személyek lesátánistázták a teológus felmenőkkel bíró, az evangéliumokat jól ismerő Bulgakovot és művét.

Hiába, Kajafás is velünk lesz még egy ideig). Jézus Krisztus mint Jesua Ha-Nocri, aki semmilyen isteni hatalmat nem nyilvánít ki a világi hatalommal szemben – csak a végtelen szeretetet, türelmet és megbocsátást. Pilátus, a kétkedő, akinek van füle a hallásra.

„Megállították lovukat. Woland a Mesterhez fordult: – Regényét elolvasták, és csak egyetlen kifogás merült fel: hogy, sajnos, befejezetlen. Ezért akartam megmutatni a hősét. Kétezer éve ül itt a kősivatagban, és alszik, de teliholdkor, amint látja, álmatlanság gyötri.

Nemcsak őt, hanem hűséges testőrét is, az ebet. Ha igaz, hogy a gyávaság a legrútabb bűn, ez a kutya nem vétkes benne. Az egyetlen, amitől félt a bátor állat, a zivatar. Hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában.”

Bulgakovnak nyilvánvaló érdemei mellett elévülhetetlen spirituális fegyverténye, hogy közvetlen, érzékeny és örök érvényű Krisztus-ábrázolásával, az esendőség, irgalom és megváltás drámáinak humorral átitatott láttatásával olyan emberek tudatába is képes beemelni a golgotai misztériumot, akik átmenetileg épp távolodnak Istentől.