– Hogyan látta magát és a zenekart a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című mozi filmzenéjével megalapozott siker előtt és után? Nyilván jelentősen változtak a tervek.
– Reisz Gábor filmje igazán nagy akarásból született, és sikerült egy generáció hangján megszólalnia. Szerencsére akkoriban én egy szál gitáros előadóként róttam a kávéházakat, kocsmákat, és Reisz Gábor pont olyasmi zenét képzelt el hozzá, amit én is elég „folyékonyan beszéltem”. Mindeközben elkezdtem a saját dalaimat nagyzenekari köntösbe átültetni, és a két projekt gyakorlatilag egyszerre debütált: 2014 novemberében bemutatták a filmet, és decemberben megtartotta első koncertjét a Lóci Játszik hatfős formációja. Ahogy én emlékszem, nagyon örültem a sikernek, de nem éreztem azt, hogy én innentől zenész leszek, csak azt, hogy milyen jó dolog ennyi emberhez szólni. Nekem 2017-ben esett le a tantusz, hogy most már muszáj lesz előadóművészként tekintenem magamra.
– Mi okozza a legnagyobb nehézséget egy induló formáció esetében, önök milyen nehézségekkel néztek szembe?
– Rengeteg nehézség van, főleg pénzügyi, amit lelkesedéssel szokott pótolni a zenekar. Nekünk elég nagy mázlink volt azzal, hogy a felfutó ívet megsegítette a Nemzeti Kulturális Alap az akkor debütáló Cseh Tamás-program, ma már Hangfoglaló program kezdő zenekarokat támogató pályázata, és azt a negyven-ötven kötelező ingyenkoncertet, amivel össze lehet szedni egy első lemezre a pénzt, húszra csökkentette. Szerencsére a közönség is kíváncsi volt ránk, így másfél évvel az első koncertünk után már azt vettük észre, hogy pénz is marad a zsebünkben egy-egy buli után.
– A Ki Mit Tube és a Hangfoglaló program elismerését követte egy sikeres turné a Margaret Islanddel közösen, majd fölényesen megnyerték a Veszprémi utcazene-fesztivál közönségdíját. Mikor érezték először azt, hogy igazán megérkeztek Magyarország nagyszínpadaira?
– A Veszprémi utcazene-fesztivál díja volt az első áttörés, ahol igazán megéreztük, hogy mennyire lelkes tud lenni a közönségünk. Ezek után 2017 januárjában Fonogram-díjasok lettünk mint az Év felfedezettjei, aztán májusban megnyertük a Nagy-Szín-Pad nevű tehetségmutatót, aminek köszönhetően tényleg felkerültünk a csodálattal nézett fesztiválok hőn áhított nagyszínpadaira. Szinte hihetetlen volt, hogy azon a kézilabdapálya méretű színpadon állunk mi hatan is, ahol nemrég még Prince, Pink vagy a Green Day játszott. Meghatározó élmény, letaglózó nyár volt az is, és a 2018-as is, folyamatosan úton voltunk, és véget nem érő turnévá változott az életünk. Aztán 2019-re kicsit meg is ittuk ennek a levét, hiszen nem sikerült a nagy hajtásban odafigyelnünk a bennünk lakozó dalokra, és mások ötleteitől vártuk az áttörést. És bár való igaz, hogy sok jó tanácsot kaptunk, az lett a tanulság, hogy Münchhausen báróként muszáj saját magunkat kirángatni a zűrből: oda kell figyelni a saját belső hangra, és csak azt tenni, amiben hiszünk, kudarcot és nehézséget nem ismerve.
