Az 1685. március 31-én (a régi naptár szerint 21-én), Eisenach városában született Johann Sebastian Bach későbbi családfakutatásai alapján úgy tűnt, hogy már az ükapa, Viel Bach is zeneszerető ember lehetett: foglalkozását tekintve pék és molnár volt, két őrlés között citerajátékkal mulatta az időt egy Pozsony környéki településen. A békés muzsikálásnak az vetett véget, hogy a XVI. század végére a Habsburgok felélesztették a protestánsüldözés hagyományát, így a lutheránus ük-Bach is inkább vándorbotot ragadott és német területre távozott.
Viel tehát pozsonyi illetőségű lehetett, ebből Johann Sebastian azt a következtetést vonta le, hogy egész családja magyar származású. Ez volt az oka annak, hogy a – Verne Gyulához, vagy Dumas Sándorhoz hasonlóan – Bach János Sebestyénre keresztelt zeneszerzőre úgy tekintettek nálunk, mint idegenbe szakadt hazánkfiára. „Ma nagy örömet érzünk, ha valamelyik magyar tudós, költő, vagy művész figyelemre serkenti a külföldet munkálkodásával, s még csak nem is oly régen fontosságot tulajdonítottunk minden magyar szónak, mely valamely acélmetszet, cim vagy zenemű alatt a művész vagy gyáros kilétéről felvilágosítással szolgált. Régebben művészeti lángelmét nem egyet adtunk a külföldnek. Dürer Albert békésmegyei, Bach Sebestyén pozsonyi származású volt” olvashatjuk a Fővárosi Lapok 1876. szeptember 26-i számában. Hogy egy kalap alá vettük Dürert és Bachot, korábban sem volt példanélküli. A Magyar Kurir 1823 júliusában a „magyar művészség” történetéről közölt cikkében Dürert és Bachot olyan magyar származású zsenikként említi, akiknek sokat köszönhet a német kultúra.
„Nem tennénk-e vele magának a zene-irodalomnak hasznos szolgálatot, ha valamelyik műértőnk kisütné, hogy a nagy maestro nem csak magyar földről származott ki, de műveinek szellemében is van valami a mi magyar. Most őt a német nemzeti zene teljes megtestesülésének tartják; milyen szép lenne e büszke góth épületben nehány hangoszlopról azt mondhatni: ez a mienk!” írta Székely József 1857 decemberében a korabeli Nők Lapjában, a „Nővilág” című magazinban. Ekkor, nyolc évvel a szabadságharc leverése után, még mindig tartott az Alexander Bach, osztrák belügyminiszter nevével fémjelzett korszak, amely Magyarország változatos eszközökkel történő elnyomását jelentette. A miniszter és a zeneszerző egymás druszái voltak ugyan, de a magyar zenerajongó közönségben fel sem merült a gondolat, hogy az egyik Bach miatt ne hallgassák meg a másik Bach műveit. Ugyanakkor a bécsi kormány németesítési politikája ellenszenvet váltott ki a magyarokból és megerősödött az a gondolat, hogy a német dominanciával szemben a magyar kultúrát kell erősíteni. Ez történhetett olyan formában is, hogy a pozsonyi Bach Sebestyén zenéjében felfedezünk magyar motívumokat, így tudatosítva azt, hogy Bach nem csak genealógiai értelemben, de művészetében is inkább magyar, mintsem német. Ám ez a feladat ugyanolyan reménytelen vállalkozásnak bizonyulhatott, mint Dürer ízig-vérig német gótikát tükröző festményei esetében.
