Egy idegenbe szakadt hazánkfia?

Dürert és Bachot olyan magyar származású zsenikként említik, akinek sokat köszönhet a német kultúra.

Johann Sebastian Bach nmet zeneszerz Elias Gottlob Haussmann festmnyn (1748). MTI Fot: reprodukci Fotó: - Forrás: MTI Fotó: reprodukció

Az 1685. március 31-én (a régi naptár szerint 21-én), Eisenach városában született Johann Sebastian Bach későbbi családfakutatásai alapján úgy tűnt, hogy már az ükapa, Viel Bach is zeneszerető ember lehetett: foglalkozását tekintve pék és molnár volt, két őrlés között citerajátékkal mulatta az időt egy Pozsony környéki településen. A békés muzsikálásnak az vetett véget, hogy a XVI. század végére a Habsburgok felélesztették a protestánsüldözés hagyományát, így a lutheránus ük-Bach is inkább vándorbotot ragadott és német területre távozott.

Viel tehát pozsonyi illetőségű lehetett, ebből Johann Sebastian azt a következtetést vonta le, hogy egész családja magyar származású. Ez volt az oka annak, hogy a – Verne Gyulához, vagy Dumas Sándorhoz hasonlóan – Bach János Sebestyénre keresztelt zeneszerzőre úgy tekintettek nálunk, mint idegenbe szakadt hazánkfiára. „Ma nagy örömet érzünk, ha valamelyik magyar tudós, költő, vagy művész figyelemre serkenti a külföldet munkálkodásával, s még csak nem is oly régen fontosságot tulajdonítottunk minden magyar szónak, mely valamely acélmetszet, cim vagy zenemű alatt a művész vagy gyáros kilétéről felvilágosítással szolgált. Régebben művészeti lángelmét nem egyet adtunk a külföldnek. Dürer Albert békésmegyei, Bach Sebestyén pozsonyi származású volt” olvashatjuk a Fővárosi Lapok 1876. szeptember 26-i számában. Hogy egy kalap alá vettük Dürert és Bachot, korábban sem volt példanélküli. A Magyar Kurir 1823 júliusában a „magyar művészség” történetéről közölt cikkében Dürert és Bachot olyan magyar származású zsenikként említi, akiknek sokat köszönhet a német kultúra.

„Nem tennénk-e vele magának a zene-irodalomnak hasznos szolgálatot, ha valamelyik műértőnk kisütné, hogy a nagy maestro nem csak magyar földről származott ki, de műveinek szellemében is van valami a mi magyar. Most őt a német nemzeti zene teljes megtestesülésének tartják; milyen szép lenne e büszke góth épületben nehány hangoszlopról azt mondhatni: ez a mienk!” írta Székely József 1857 decemberében a korabeli Nők Lapjában, a „Nővilág” című magazinban. Ekkor, nyolc évvel a szabadságharc leverése után, még mindig tartott az Alexander Bach, osztrák belügyminiszter nevével fémjelzett korszak, amely Magyarország változatos eszközökkel történő elnyomását jelentette. A miniszter és a zeneszerző egymás druszái voltak ugyan, de a magyar zenerajongó közönségben fel sem merült a gondolat, hogy az egyik Bach miatt ne hallgassák meg a másik Bach műveit. Ugyanakkor a bécsi kormány németesítési politikája ellenszenvet váltott ki a magyarokból és megerősödött az a gondolat, hogy a német dominanciával szemben a magyar kultúrát kell erősíteni. Ez történhetett olyan formában is, hogy a pozsonyi Bach Sebestyén zenéjében felfedezünk magyar motívumokat, így tudatosítva azt, hogy Bach nem csak genealógiai értelemben, de művészetében is inkább magyar, mintsem német. Ám ez a feladat ugyanolyan reménytelen vállalkozásnak bizonyulhatott, mint Dürer ízig-vérig német gótikát tükröző festményei esetében.

A kiábrándító igazság az, hogy Bach ükapja Pozsony környékén élhetett, ha egyáltalán élt ott, de soha sem beszélt magyarul, mert német volt, ahogy Pozsony, vagyis Pressburg lakóinak jelentős része. Bach vallhatta magát magyarnak, s ez a gesztus számunkra felemelő lehet, zenéjében mégsem találhatunk ismerősen magyar dallamot. A koncertszervezők és a műértő közönség idővel belátta, hogy Bach megmásíthatatlanul a német zene atyja marad. „Hátha a jó Sebestyén deák ugyan oly bö és eredeti forrás lenne a magyar zeneirodalomban, mint a németeknél Bach Sebestyén” zárta a Nemzeti Múzeumban tartott hangversenyről szóló beszámolóját a Hölgyfutár tudósítója 1859-ben. Az ominózus áprilisi koncerten Beethovent Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekei követték. Innentől kezdve számtalan komolyzenei eseményen feltűnt Bach, Mozart, Haydn koszorújában Tinódi legalább egy lantdala, vagy vegyes karéneke. Talán sikerült is hozzá tapasztani a „magyar zene atyja” címet.

Német, vagy magyar? Az igazság félúton található.

Bach János Sebestyén ma is mélyen megérinti a nagyérdeműt. Vallásos áhítattal, vagy műkedvelő célzattal egyaránt hallgathatjuk, mégpedig azért, mert nem német, hanem nemzetek fölé emelkedő dallam árad belőle. A nyelv, ahogyan egyszerre szól Istenről és Istenhez, egyetemes. Így mindenképpen magyar is.

A Feltámadás reményével

A passió, Krisztus szenvedésének történetét evangéliumi szöveggel elmesélő sajátos tárgyú oratórium első nagy mestere is német volt, Heinrich Schütz, ám betetőzője Johann Sebastian Bach: János és Máté evangéliuma alapján írt két passióját a műfaj csúcsának tartják. Bár többet is tulajdonítanak neki, a Máté-passió és a János-passió Bach egyedüli, teljességében fennmaradt, hiteles passiói. A Máté-passiót szólistákra, kettős kórusra és zenekarra komponálta Bach. A mű gerincét képező szenvedéstörténet elbeszélését közbeékelt passió-korálok és Picander szabad kórustételek és áriák formájában megzenésített nevelő célzatú, áhítatos költeményei egészítik ki. A Máté-passió a protestáns egyházzene csúcspontja, közel három órás előadási idejével Bach legterjedelmesebb műve. Az ősbemutatója szinte napra pontosan 293 évvel ezelőtt, 1727. április 11-én volt a lipcsei Tamás-templomban. Bach halála után a mű feledésbe merült és több, mint száz év múlva, 1829-ben a darab Felix Mendelssohn-Bartholdy vezényletével újra megszólalt, és ez indította el a Bach-reneszánszot. (Breuer Csilla)

A Máté-passió 2015. március 14-én a Pesti Ferences Templomban a Musica Florens Kamarazenekar, hat kamarakórus és számos szólista – Kéringer László (Evangélista), Najbauer Lóránt (Jézus) – közreműködésével létrejött csodálatos előadásáról felvétel is készült. Ezt ajánljuk most szeretettel a feltámadás reményében.