A Besh o droM azon kevés zenekar egyike, amelyet élőben hallottam valamikor késő középiskolás korom táján, vagyis az ezredforduló után nem sokkal. Mivel arra is emlékszem, hogy két csodálatos énekesnő állt a színpadon, az 1999-ben alakult együttesnek csak arról a 2005 körüli korszakáról lehet szó, amikor az azóta szólókarrierjük okán is méltán elhíresült Szalóki Ági és Juhász Miczura Mónika voltak a frontemberek.
Szóval majdnem húsz éve, hogy majdnem húszévesen a most húszéves jubileumát ünneplő Besh o droMot először hallottam, egyébként teljesen véletlenül, bár a körülmények kissé homályosak: feltehetően az akkor legszebbnek vélt lánnyal akartam találkozni a Zöld Pardon nevű, akkoriban divatos budapesti zenés-táncos szórakozóhelyen.
És lám, milyen furcsán játszik velünk az idő: a fiatal másnap alig emlékszik a zenére, csak a lányra, akivel táncolt, évtizedek múlva pedig alig emlékszik a lányra, csak a zenére, amire táncoltak.
Márpedig a Besh o droMra iszonyatosan jól lehetett táncolni. Akkoriban söpört végig hazánkon Kusturica Macska-jaj című filmjének köszönhetően egy balkáni zenei hullám (nem létezett házibuli a Pitbull terrier nélkül), ami a legszélesebb néprétegek előtt nyitotta ki a kaput az úgynevezett világzenének. A népzene, rock, dzsessz, funky határainak elmosásában, a stílusok vegyítésében a Besh o droM (akár a Csík zenekar vagy a Kerekes Band) az elsők között volt. A nagy dobszerkó mellett a sok és változatos ütőhangszer, kanna, dzsembe, derbuka pörgős, virtuóz kuttyogása és csattogása, a szaxofonok, klarinétok és népi fafúvósok izgató vagy messzire röpítő dallamai, a cimbalom csilingelése, a funkys basszus, a punkos vagy skas torzított gitár, a lováriul és magyarul énekelt nóták összjátéka valami olyan fölszabadult, mégis összekacsintós lagzihangulatot teremtett, amilyenről addig nem is álmodtunk.
Az egyszerűen 20 címre keresztelt, jubileumi albumán a Besh o droM úgy üli meg az utat (ezt jelenti nevük lováriul), ahogy eddig is taposta szépen magának. A 12 dal között akad sírva vigadósan drámai, mint a már-már klarinét-szaxofon párbajig csúcsosodó Száll a kakukk; vagy pszichedelikus folk-blues-rock, mint a Jamange, amiben az elvágyódó női szólam és a tájfestő szépségű kaval felelget egymásnak – a moldvainak mondott, de vitatott eredetű, feltehetően a népvándorlások idején Európának e fertályát meghódító hangszert ránézésre (ám nem hallásra) összekeverhetjük a hosszúfurulyával is.
