Dzsingisz kán vezetésével a mongol törzsek 1206–1227 között meghódították Ázsia jelentős részét, majd utódai betörtek Európába. Birodalmuk az 1238. évre Észak-Kínától az orosz fejedelemségekig és a Fekete-tenger északi partvidékéig terjedt.
A mongolok által meghódított területekről hamarosan tömegével érkeztek a magyar királytól menedéket kérők, akik információt hoztak a fenyegető veszedelemről, megerősítve a Magna Hungariát megjárt Julianus barát értesüléseit. Az ő második útjának (1237–1238) jelentéséből ismerjük azt a sértő és vészjósló levelet, amelyben Batu kán már IV. Béla királyt is meghódolásra szólítja fel.
IV. Béla a tatárok érkezésének hírére eltorlaszoltatta a hágókat, átjárókat, s Tomaj nembeli Dénes nádor seregét az „Orosz-kapuhoz”, azaz a Vereckei-hágóhoz állíttatta. A kitűnően szervezett mongol seregek azonban áttörték a védelmet, és keselyűként vetették rá magukat az ország keleti felére, s Erdélyre. Pár hét alatt hatalmas pusztítást végeztek.
Ekkor megindult az országos mozgósítás, a magyar királyi sereg megfeszített menetben majd 170 kilométert tett meg 7 nap alatt a Sajó vidékére, Muhi falu közelébe. A találkozásra kijelölt időponthoz képest azonban többen, pl. a somogyi ispán vagy a váradi püspök és csapataik késtek.
A magyar haderő a Muhi mellett felállított szekértáborban várta az ütközetet. A csata az április 10-ről 11-re virradó éjszakán, éjfél előtt nem sokkal, a tatárok támadásával kezdődött. A király öccse, Kálmán herceg, majd őt követve Ugrin kalocsai érsek csapataikkal a táborból kilovagoltak, rárontottak a Sajó hídján átkelő tatár csapatokra, és sikeresen visszaverték őket. A hídhoz erős őrséget rendeltek, de azt virradatkor a mongolok hatalmas lövedékekkel és heves nyílzáporral elűzték. Miközben Kálmán herceg és Ugrin érsek a templomos lovagok kontingensével megerősítve heves ütközetet vívtak a hídon folyamatosan előretörő mongolokkal, megindult a hadművelet a magyar sereg átkarolására. Északról egy járható gázlón keresztül Sejbán, délről pedig tutajokon Szübötej vezetésével.
