Néhány gondolat a maszk alól

A maszkos ember látványa (ha nincs épp karnevál) mindnyájunkban ősi, primordiális félelmet idéz elő.

Szomorú és tragikus reneszánszát éli most a maszkviselés. Unokáinknak a később nyilván az emberiség pandémikus korszakának nevezett szörnyű időket a majdani történelemkönyvekben maszkos emberek képével fogják illusztrálni – inkább ezzel, mint a vírus népszerű ábrázolásával, a gonoszul vicsorgó, tengeri aknára emlékeztető, rajzolt figurával.

A gumikesztyű nem szimbólum, ahogy a teljes arcot védő, átlátszó műanyag rostély sem az, tudják, amelyik az ipari favágók meg a rohamrendőrök viseletére hajaz. A maszk szimbólum. A legősibbek egyike. Felejtsük el most egy tűnődés erejéig a praktikum tragikumát, ne azon morfondírozzunk, hogy melyik szervezet szerint éppen kinek mit kell vagy nem kell viselnie – belátható, hogy az ismeretlennel harcolva a következetes álláspont kialakítása nehéz. Gondolkodjunk egy kicsit mögöttes jelentésekben.

Az egymást viselő maszkok birodalma címmel írtam pár éve tanulmányt egy színháztörténeti kiállítás kísérőszövegéül. Ha a jövőben még nyilvánosságra kerül, kiegészítésre szorul majd a jelen helyzet fényében. Utolsó, A mindent elborító maszk című fejezetének mottója a Moby Dick trash metal zenekartól származó idézet: „A bőr arcodra szárad / Lassan véget ér a XX. század / Divatba jött a gázálarc / A jövőnek vége, hátra arc”.

A maszkos ember látványa (ha nincs épp karnevál) mindnyájunkban ősi, primordiális félelmet idéz elő. Valaki valamiért eltakarja az arcát, megfosztva minket a megismerés elsődleges lehetőségétől. Az arctalan tömeg most nem lenne puszta metafora – ha látnánk bárhol tömeget. Mind tudjuk, ezúttal nem jószántunkból vagy valamilyen rituális cselekedet sikere érdekében öltünk maszkot – hanem magunk és mások egészsége, élete megóvásáért. Ez nem farsangi maskara, nem eszköze semmilyen misztikus metamorfózisnak, ez elemi védekezés. Aminek lélektani következménye mégsem a megnövekedett biztonságérzet, hanem a bizonytalanság mindennapi érintkezéseinkben. Persze egy fokkal jobb a helyzet, mint a „divatba jött” gázálarc esetében – a járványkorszak maszkjait viselve szemünk látható marad.

Az orvosi, ipari vagy házi készítésű maszkok arcunk láthatatlanságával kiemelik tekintetünket. Már csak olyanok vagyunk, hogy veszettül kapaszkodunk abba, ami éppen adatik: most épp a másik tekintetébe, hangjába, mozdulataiba. Távolságot tartunk – vagyis gesztu­sainknak nagyobb ívük lesz. Ha az emberiség nagy része színész lenne, azt mondhatnánk: most szépen mindenki átképezi magát kamaraszínpadról nagyszínpadi játékra.

Álarc helyett ma mással takarjuk el az arcunkat
Fotó: Reuters

Mimikánkra is próbálunk rátenni egy lapáttal: hátha még a maszk alatt is látszik, hogy éppen mosolygunk, ha valamivel szélesebben tesszük. Homlokunk ráncai elmélyülnek, tekintetünk sosem látott elevenséggel fürkészi a másikat. Átmenetileg megfosztattunk arcunktól és ösztönösen küzdünk ellene. Tudni akarom, ki vagy te, tudatni akarom, ki vagyok én. Üzletbe, hivatalba belépve nagyobbat köszönünk, hangsúlyosabban próbáljuk kinyilvánítani, hogy normális emberek vagyunk, annak ellenére, hogy úgy nézünk ki, mint egy botcsinálta pszichopata valami Z kategóriás horrorból.

Gondolkodó, játszó lények vagyunk: játékösztönnel, és félelmeinkkel azonos mélységből fakadó, ősi teremtő ösztönnel igyekszünk környezetünk és használati tárgyaink a puszta funkción túlmenően emberarcúvá és személyessé tenni. A kézzel varrott, egyéni maszkok, adott esetben művészi értéket képviselő maszkok embervoltunk, ha úgy tetszik, Isten-képmás voltunk markáns expressziói. Van-e valódi védelmi értéke, vagy inkább káros, mint hasznos, mert többet nyúlkálunk az arcunkhoz a maszkot igazgatva? Egyikben sem lehetünk biztosak. Ami biztos, hogy az emberi kreativitás szélsőséges helyzetekben sem hajlandó lemondani a dolgok antropomorfizálásáról, individualizálásáról. Kiskamasz fiam feketére akarja festeni a maszkját. A feleségem virágokat meg szívecskéket fog rárajzolni. Anyósom hupikék törpikés zsebkendőből rögtönzött egy csinos kis darabot. Alkotunk az általunk eddig ismert világ peremén is. Alkotunk az ismeretlennel harcolva, az ismeretlen jövőbe nézve is. Alkotunk, ha nincs is konkrét hasznossága, alkotunk, mert esztétizál, mert érzelmeket vált ki. Mert ettől maradunk emberek.