„Ellenben a szervilizmus igazán csöppet sem virágzik kevésbé, a demokrácia, a liberalizmus, a népakarat korszakában, mint ezelőtt, a régi »átkos« világban. Egy interjút ír ma le egy újságíró Károlyi Mihálynéval. Az elragadtatása nem ismer határt. Magasztalja a grófnő szépségét. Hát ez ízlés dolga. A szeme szép – a teintje nemkülönben, az igaz. A szája azonban oly nagy, hogy vetekszik az uráéval. De ezt nem átvitt értelemben gondolom. Azután magasztalja előkelő, arisztokratikus megjelenését. Kissé különös, csodálatos dolog az, hogy mentől »demokratábbak« az emberek, annál jobban imponál nekik válogatás nélkül minden, ami »arisztokrata«!”
Vagy a Komját Aladár verseiről lelkendező kritikus szavait idézi és gúnyolja ki, majd gyilkos és szellemes malíciával megjegyzi: „Legyünk azonban igazságosak és objektívek. A proletárdiktatúra stílusához, emelkedettségéhez, finomságához jobban illő, jobban alkalmazkodó, kongeniálisabb poézist elképzelni sem lehetne. Amilyen finomak, választékosak azok gondolkozásban, beszédben, cselekedetekben, éppen olyan előkelő, nívós, magasröptű a poétájuk is. […] Hogy mennyire sikerült ez az új proletár poétának, erről tanúskodik az óriási extázis, amelyben kritikusai tombolnak. Így tehát akarva, nem akarva gondoskodnak a szegény burzsujról, hogy a lapnak első oldalait betöltő, ijesztő, vészt jósló hírei után egy kis mulatságban, egy kis humorban is legyen része.”
Vállaltan nem objektív, szenvedélyes, szellemes, végig azonos hőfokon égő, fájdalmas krónika ez, amelyik olyan stilisztikai tudás birtokában íródott, amelyet bárki megirigyelhetne. Mindenki számára nagyon ajánlott: alaposan árnyalja a már kialakult képet. Zárásképpen mégsem a Tanácsköztársaságról írt sorait idézném, hanem – a járvány miatt – a spanyolnátha kapcsán tett megrendítő megállapításait: „A spanyoljárvány is egyre közreműködik az általános pusztításban. Úgy látszik, hogy a jó Isten helyre akarja billenteni az egyensúlyt: a háborúban elvéreztek, nyomorékká lettek a férfiak, most legnagyobbrészt nőket szólít magához, sőt főleg fiatalokat visz el a járvány. Talán azokról gondoskodik így az Isten, akiknek párját vagy jövendőbelijét már előzőleg magához vette, s odafent az égben egyesíti őket. A földön azonban csupa gyász, csupa szomorúság mindenütt.”
Révai Mór Jánosné: Naplójegyzetek 1918–1919. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!