Szellemes, fájdalmas krónika

Révai Mór Jánosné teljesítménye elképesztő: közel 600 oldalon keresztül számol be a mindennapokról.

„Elvesztettük a háborút! Nem bírom tovább! Valahol és valahogy kifejezést kell adnom annak, ami bennem dúl, tombol és emészt! Két hete éppen, hogy kitört a forradalom nálunk, s e két hét alatt több és nagyobb világrengető esemény történt a nagyvilágban is, mint máskor századok alatt. De talán sehol sem történt annyi sorsdöntő esemény, mint itt.” Ezekkel a mondatokkal kezdi a Révai Testvérek Irodalmi Intézet vezérigazgatójának, Révai Mór Jánosnak a felesége, Révai Mór Jánosné Györgyei Irén az emlékiratait a Tanácsköztársaság 133 napjáról és előzményeiről első bejegyzésében, 1918. november 15-én. A könyv mind­össze egyszer jelent meg eddig, mégpedig 1936-ban, kis példányszámban, a Magyar Nemzeti Szövetség gondozásában, de idén a Szépmíves Könyvek ismét kiadta.

Révai Mór Jánosné munkája és teljesítménye elképesztő: közel 600 oldalon keresztül számol be a mindennapokról (a szó szoros értelmében, hiszen közel minden nap ír bejegyzést), sőt a napi bejegyzéseknek fejezetcímeket is ad, és már-már megszállottan rögzít mindent, amit ezekben a hónapokban tapasztalt. Ez a munka – és az az érzelmi hőfok, amely ég benne – lenyűgözi az olvasót, jóllehet a szerző nem törekszik semmiféle objektivitásra (igaz, ez általában sem sajátja a naplójegyzeteknek): szabadjára engedi indulatait, hazafias érzéseit, izgalmát, rettegését, dühét, ettől pedig szinte zsizsegni kezdenek a lapok, annyira elevenné válik minden. Olyan perspektívából tudunk belenézni ennek az időszaknak a viszonylag jól ismert és a történészek által is leírt történéseibe, amilyenbe még Tormay Cécile Bujdosó könyv című kötete sem mindig enged bepillantást.

Révai Mór János és felesége a magyar kultúra elszánt képviselője, arisztokraták, akiket a lehető legdurvábban talál telibe a „prolik” forradalma, ahogy a szerző nem kis megvetéssel ír róla. A szenvedélyes gyűlölet mellett talán a hihetetlenül kifinomult irónia és gunyorosság az, amelyik szinte napjaink közbeszédi stílusának eleven lüktetésével tölti meg ezt a naplót a múltból. Ilyeneket tud:

„Ellenben a szervilizmus igazán csöppet sem virágzik kevésbé, a demokrácia, a liberalizmus, a népakarat korszakában, mint ezelőtt, a régi »átkos« világban. Egy interjút ír ma le egy újságíró Károlyi Mihálynéval. Az elragadtatása nem ismer határt. Magasztalja a grófnő szépségét. Hát ez ízlés dolga. A szeme szép – a teintje nemkülönben, az igaz. A szája azonban oly nagy, hogy vetekszik az uráéval. De ezt nem átvitt értelemben gondolom. Azután magasztalja előkelő, arisztokratikus megjelenését. Kissé különös, csodálatos dolog az, hogy mentől »demokratábbak« az emberek, annál jobban imponál nekik válogatás nélkül minden, ami »arisztokrata«!”

Vagy a Komját Aladár verseiről lelkendező kritikus szavait idézi és gúnyolja ki, majd gyilkos és szellemes malíciával megjegyzi: „Legyünk azonban igazságosak és objektívek. A proletárdiktatúra stílusához, emelkedettségéhez, finomságához jobban illő, jobban alkalmazkodó, kongeniálisabb poézist elképzelni sem lehetne. Amilyen finomak, választékosak azok gondolkozásban, beszédben, cselekedetekben, éppen olyan előkelő, nívós, magasröptű a poétájuk is. […] Hogy mennyire sikerült ez az új proletár poétának, erről tanúskodik az óriási extázis, amelyben kritikusai tombolnak. Így tehát akarva, nem akarva gondoskodnak a szegény burzsujról, hogy a lapnak első oldalait betöltő, ijesztő, vészt jósló hírei után egy kis mulatságban, egy kis humorban is legyen része.”

Vállaltan nem objektív, szenvedélyes, szellemes, végig azonos hőfokon égő, fájdalmas krónika ez, amelyik olyan stilisztikai tudás birtokában íródott, amelyet bárki megirigyelhetne. Mindenki számára nagyon ajánlott: alaposan árnyalja a már kialakult képet. Zárásképpen mégsem a Tanácsköztársaságról írt sorait idézném, hanem – a járvány miatt – a spanyolnátha kapcsán tett megrendítő megállapításait: „A spanyoljárvány is egyre közreműködik az általános pusztításban. Úgy látszik, hogy a jó Isten helyre akarja billenteni az egyensúlyt: a háborúban elvéreztek, nyomorékká lettek a férfiak, most legnagyobbrészt nőket szólít magához, sőt főleg fiatalokat visz el a járvány. Talán azokról gondoskodik így az Isten, akiknek párját vagy jövendőbelijét már előzőleg magához vette, s odafent az égben egyesíti őket. A földön azonban csupa gyász, csupa szomorúság mindenütt.”

Révai Mór Jánosné: Naplójegyzetek 1918–1919. Szépmíves Könyvek, Budapest, 2020.