Álmodtak egy világot maguknak

A keményrock-hullám emelte magasba és azóta is szinte folyamatosan ott van az Edda Művek, amely éppen negyven éve robbant be az országos köztudatba első nagylemezével. Az akkor már a Budai Ifiparkból és több nagy koncertről is híressé vált zenekar fekete korongjait és műsoros kazettáit 1980 tavaszától vették, mint a cukrot, igazi Edda-láz lett úrrá az ország fiataljainak jelentős részén.

2020. 05. 05. 20:14
Debrecen, 2011. november 24. Pataky Attila, az Edda zenekar frontembere énekel a debreceni Kölcsey Központban, az együttes unplugged koncertjén. MTI Fotó: Czeglédi Zsolt
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Pataky Attiláék folyamatosan hangoztatták, hogy Budapesten kívül is van élet, hiába éltek 180 kilométerre a fővárostól. Az első roham az Edda lemezeiért 1980 májusában zajlott – de sokan már megszerezték április 29-én a hőn áhított hanghordozót –, ami kitartott hosszú hónapokig, összesen pedig ez idáig több mint negyedmillió fogyott el belőle. Az óriási érdeklődésnek köszönhetően nem kellett sokat várni, hogy arany-, majd szinte azonnal platinalemez legyen az Edda I-ből, így aztán méltán és stílszerűen tartottak egy nagyívű Platina-turnét. Negyven év távlatából kijelenthető, hogy a magyar rocktörténet kincses tárházának egyik alapkövét tették le a fiúk a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat asztalára, azaz keverőpultjára és présgépeire.

A berobbanás körüli időszakra így emlékszik vissza Pataky Attila: „A zenekar a koncertek előtt úgy próbált, mint a vadállat. Éjjel-nappal gyakoroltunk. Még a turnébuszban is azon agyaltunk, hogy lehet jobb a következő koncert. Mint afféle naiv dizájnerek, állandóan a megjelenésünkön, a megszólalásunkon törtük a fejünket.” Zselencz László, az Edda Művek basszusgitárosa, aki családi házának garázsában helyet adott a zenekar próbáinak, ehhez kapcsolódóan elmondta, hogy még akkor is, amikor kezdett kialakulni az első sikerszéria repertoárja, a legnagyobb turnék közepette a dobos kivételével mindenki vitte a kis felszerelését, és próbáltak a szállásukon.

Hiába voltak már meg egy adott szám legfontosabb részei, tovább gondolkoztak azon, hogy lenne legjobb a hangszerelés, hova milyen díszítések, nüanszok férnek el, és mindenki csiszolgatta még a saját hangszeres szólamait is.

Az eredmény önmagáért beszél, a több év alatt beérett anyag mindegyike gyöngyszem, és egytől egyig sláger, már-már legendává nemesülő szerzemény lett a korabeli, rockot szerető közönség körében. Menet közben, csak úgy lendületből kiadtak egy kislemezt még 1979-ben a Budai Ifjúsági Parkban tartott koncertjükből, amiből két húzószámot, a Minden sarkon álltam már és az Álom címűt választották.

A lemez felütése is telitalálat, hiszen a minden szempontból kifogástalan Minden sarkon álltam már került a számok élére, ami afféle csöveshimnusszá avanzsált, de aztán sikerült kijönnie ebből a kategóriából, és még ma is szívesen éneklik a rajongók Pataky Attilával azt, hogy „És ha elrúgtam egy követ, amerre gurult, arra mentem tovább”. A kilátástalanság és a minden mindegy dala ez – a B oldalon megfelelői az Ahogy élsz és a Semmim sincs –, amikor már csak az segít az emberen, ha jó hangosan kiordítja magából a feszültséget.

Ha pedig ezt megtette, jöhet mindjárt a második nóta, az Egek felé, amit hasonló hangulatban írtak, de már igényes költői képekkel operál („hínárszálak húznak le a mélybe”, „ezer színnel borult rám az ég”), és Pataky Attila is megmutatja, hogy ki tudja énekelni a magas C-t, nem is akárhogyan. A csalódottság és az elkeseredettség – amit nyilván az Edda is sokszor megérzett, amikor le kellett gyűrnie a Budapesttől való 180 kilométernyi távolság okozta nehézségeket – színtisztán jelenik meg ebben a számban, még akkor is, amikor azt éneklik, hogy „rosszat soha nem akartam”.

Ez a fajta naivitás folytatódik az Ahová eljutok című opuszban is, amikor azt éneklik, hogy „Hiszékeny életem naponta felkavart”. A társadalmon kívüliség –„nincs senkim, nincs semmim ezen a világon” – sugárzik a tételből, miközben a fiúk fülbemászó gitár- és billentyűszólókat vágnak le. Ez egyébként az egyik legnagyobb erénye ennek a miskolci munkásfeelinget sugárzó borítóba tasakolt lemeznek, a hangszeres szólók nem csak úgy tessék-lássék módjára, alibiből vannak odadobva, hanem az utolsó utáni hangig ki vannak módolva, a legnagyobb harmóniában.

A lassú, rendkívül nyomasztó hangulatú Fémszívű fiúról ma már tudjuk, hogy lány volt, Kukoricának becézték élénk szőkesége miatt, és sokáig járt érdeklődésből az Edda próbáira. Aztán egyszer csak elmaradt, kiderült, hogy öngyilkos lett. A lemezgyár viszont nem ismerte a háttértörténetet, és a szám címét félrenyomtatta – így keletkeznek a legendák. Egy másik lányról szól a már jól ismert, furfangos lábdobtémával operáló Álom, a be nem teljesült vágyak dala, a türelmetlen tinédzserek indulója. A fülbemászó dallamú Elhagyom a várost/Edda blues nélkül ma sem igen létezik Edda-koncert, miközben ezt azok is ismerik, akik nem Edda-rajongók. Eredetileg a Miskolcról való elszakadást énekelték meg, de ma már bármelyik iskola ballagásán feltűnhet. Az első Edda-lemezt az utolsó szám, a lassú, később gigaslágerré terebélyesedett Álmodtam egy világot koronázza meg, méghozzá végre optimista végkicsengéssel. A közvetlenül a befutás előtt álló zenekar hangjai ezek, akik egy pillanattal később már valóban beléphettek az általuk megálmodott kiváltságosok világába.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.