„Meg kell laknunk ezt a hazát, s művelni azzal is, hogy belehalunk”

Fazekas István drámaíró Ratkó József verseit ajánlja a koronavírus-járvány okozta karantén idejére.

Budapest, 2015. március 3. Fazekas István költő, író, dramaturg A megvádolt című drámakötete bemutatóján Budapesten, a Magyar Írószövetség székházának dísztermében 2015. március 3-án. A könyv a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: MTI/Mohai Balázs

Tőlünk, magyaroktól, nem áll távol a karantén-lét, hiszen eleve karanténba jutottunk, amikor az indogermán gyűrű bezárult körülöttünk. Trianon óta pedig a kisebbségi sorsba rekedt magyarok szerezhetnek ráadásképpen örökös tapasztalást még arról is, hogy milyen is a valahonnét kiszorított és valahová beszorult élet eszméltető keserűsége. Ők tudják talán a legjobban (napokon belül éppen száz éve): a nyelvi türelmetlenség igazából mindig a létet akarja likvidálni. S így van ez, noha a „földjeinket elcsipegetők” a szörny-tenyészetű szocialista karanténnak köszönhetően valamelyest megtanulhatták, igaz a tétel, amit Ratkó így énekelt meg: „Magyar, oláh, szláv – mindigre/ ebhitű pogány,/ csűrdöngölőt járunk ma is/ Ady homlokán.”

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Aki beszorult állapotban van, töprenghet a világ sorsán, töprenghet a sajátján, hallgathat a csönddel együtt vagy ráordíthat a csöndre, előbb-utóbb két dologgal kénytelen szembesülni. Az egyik: a szabadság hiánya. A másik: a halál fenyegetésének konkrétsága. Ratkó József költészetének legfontosabb inspirációs forrásai ezek. S ha a karantént úgy fogom föl, mint a magyar sors egyik nagy metaforáját, akkor Ratkó költészete a Karantén-szigeten igazi csemege lehet. Persze én úgy képzelem, hogy ezen a szigeten azért van egy kicsike könyvtár. Ám Ratkó összegyűjtött verseit – a biztonság kedvéért – magammal vinném, mert ugyan a rendszerváltozás nagyjából megtörtént, de Ratkó munkássága valahogy karanténban rekedt. Pedig sok mindenre figyelmeztet bennünket ez a költészet! Elsőként is arra, hogy: „… a múlt idő nem délibáb!” Másodsorban arra, ha minden el is pusztul: „az ének megmarad.” Hazáról és halálról pedig ilyesmire: „Meg kell laknunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi földjét. Magunkévá kell laknunk ezt a hazát. S művelni azzal is, hogy belehalunk.”

(Ratkó József: Új évszak kellene, Felsőmagyarország Kiadó, 1995)