Tőlünk, magyaroktól, nem áll távol a karantén-lét, hiszen eleve karanténba jutottunk, amikor az indogermán gyűrű bezárult körülöttünk. Trianon óta pedig a kisebbségi sorsba rekedt magyarok szerezhetnek ráadásképpen örökös tapasztalást még arról is, hogy milyen is a valahonnét kiszorított és valahová beszorult élet eszméltető keserűsége. Ők tudják talán a legjobban (napokon belül éppen száz éve): a nyelvi türelmetlenség igazából mindig a létet akarja likvidálni. S így van ez, noha a „földjeinket elcsipegetők” a szörny-tenyészetű szocialista karanténnak köszönhetően valamelyest megtanulhatták, igaz a tétel, amit Ratkó így énekelt meg: „Magyar, oláh, szláv – mindigre/ ebhitű pogány,/ csűrdöngölőt járunk ma is/ Ady homlokán.”
