Az évente négyszer megjelenő, rendkívül színvonalas Irodalmi Magazin legújabb számában József Attilát, a költőt és embert, valamint a szerző életművét teszi vizsgálat tárgyává. József Attila személye legalább annyira érdekli az olvasóközönséget, mint a művei, ezért recepciója a folytonos megújulás jegyében zajlik. Mint az egyik legfontosabb szöveg, a Tverdota Györggyel készült interjú egyik válaszában elhangzik: „József Attila azok közé a kivételes figurák közé tartozik, akiknek az utóéletében nem volt purgatórium. Így nevezik azt, amikor egy író, egy költő, egy művész iránt az érdeklődés látványosan csökken. József Attilának, amilyen szerencsétlen volt az élete, olyan szerencsés az utóélete.”
Az életmű – amely összetettségében és komplexitásában szinte mindig zavarba hozza az olvasókat és a kutatókat egyaránt – számos vetülete megjelenik a magazin legfrissebb számában: a korabeli irodalmi nyilvánosságában betöltött szereptől a politikai költészeten, az esztétikai nézeteken és művészetfelfogáson, a nemzetképen keresztül egészen az álom motívumáig vagy a Pilinszkyre gyakorolt hatásig rengeteg mindenről szó esik a lapban, és öröm értesülni (szintén Tverdota Györgytől), hogy „manapság az életrajzkutatás reneszánszát éli.
Sőt ajánlott a kutatásnak ezzel az aspektusával foglalkozni. Kiderült ugyanis, hogy ha nagyon kilúgozzuk az irodalmat, az irodalmi jelenségeket, akkor unalmassá válik az egész, senkit sem fog érdekelni.” Többek között ennek a részemről és sok olvasótársam részéről örömmel üdvözölt fordulatnak a jegyében aztán „politikai okokból nem kellett félteni József Attilát. Egy dologtól kellett félteni, a posztmoderntől, mert József Attila költészete – főleg a kései – patetikus költészet, fájdalomelvű, tragikus líra, erre nézve veszélyes lehetett volna a posztmodern ironikus, játékos hangja. Ez a félelem szerencsére nem igazolódott be […], a posztmodern elfogadta József Attilát.”
Ha intenzív odafigyeléssel olvassuk az egymás után sorjázó, jobbnál jobb szövegeket, mégis egy kissé ijesztő kép alakul ki – mégpedig az, hogy mennyire esetleges (azt hiszem, ez a legjobb szó) ebben a magyar irodalomban még egy József Attiláéhoz mérhető költői tehetségnek a sorsa is. Az a sors, mely utóéletében aztán lenyűgöző fordulatokat produkál: „A harmadik jelentős angol József Attila-kötet Zollmann Péter nevéhez fűződik. Zollmann 1956-ban, huszonöt évesen emigrált Angliába, ahol mérnökként és fizikusként dolgozott.
