– Ahogy a trianoni békediktátum sem egy sikertörténet, úgy az Operettszínház Trianon-pályázata sem bizonyult annak – árulta el Kiss-B. Atilla, a teátrum főigazgatója, aki elmondta: kétfordulósra tervezték, ám a másodikat követően nem biztattak senkit a folytatásra, mivel rövid lett volna a hátralévő idő. – Túlzott optimizmus vezérelt, hogy meg fog születni a mű a kiírás szerint, február 15-ig – magyarázta a főigazgató, hozzáfűzve: Dolhai Attila nem hagyta abba a megkezdett munkát, s Cári Tibor erdélyi zeneszerzővel (a Ruben Brandt, a gyűjtő komponistájával) folytatták az alkotást, igaz, először nagyszínpadban gondolkodtak, majd elkészítették a kamaraváltozatot, amíg végül belekényszerültek az otthoni megvalósításba.
– Mindenki az otthonában oldotta meg a rá eső feladatot: a zeneszerző feljátszotta a zenei alapot, illetve két dal zenei alapját hangszeres művészek játszották fel, a színészek Dolhai Attila útmutatásai mentén mobiltelefonnal rögzítették játékukat, éneküket, az operatőri munkát a családtagok végezték, s ahogy Attila fogalmazott: a fővilágosító maga a Nap volt – sorolta Kiss-B. Atilla, megjegyezve: a film fekete-fehér, így egységesek a helyszínek és a hangulat. A jelmezek, a kellékek az otthon megtalálhatókból kerültek ki. A keserédes, groteszk, másutt vicces történet egy család életén keresztül ábrázolja a nemzeti tragédiát. Az előadás nem lamentáció, inkább felütés.
– Hogyan lesz a székelyből román? Úgy, hogy áttelepül Magyarországra – idézte a keserű viccet a főigazgató, majd leszögezte: nem születik meg a vicc, ha nincsen Trianon. – Ha Romániában választásokra készülnek, rendre előhúzzák a magyarkártyát. Magyarországon pedig sajnos még mindig politikai támadási felületet tud képezni az összmagyarságban mint nemzetben gondolkodás – fejtette ki Kiss-B. Atilla. – Egyfelől a nemzetcsonkítás beépült a köztudatba, a határon túli magyarság másodrendű állampolgárként lett elkönyvelve mind a szülőföldjén, mind az anyaországban. Másfelől nem beszéltük ki, nem dolgoztuk fel az össznemzeti traumát.
