„Az élet itt nem dal és hárfapengetés”

„Aki magyar, az mindig magányos lesz; hogy megértsék, annak mindig meg kell nyomnia a szót” – írta egyik tárcájában Illyés Gyula. A Mi az, hogy idő? Elfeledett írások című könyvéből többek között a tárcaírás fortélyait leshetjük el a mestertől.

Mindeközben a szerző olyan érzékenyen reagál a társadalmi jelenségekre, ahogyan kell és illik: „Egy pillanatra megfordul elmémben, mi lesz azokkal az ártatlan asszonyokkal és lányokkal, akiket rabszolgasorsukból felszabadítanak? Mivel fogják most tölteni napjaikat azok, akik napjaikat részint a piacon, részint az említett tűzhely mellett töltötték, estéiket pedig azzal a gyötrő gondolattal töltötték, hogy mi lesz holnap ebédre? Talán valami csak lesz velük. Legvégső esetben, ha már minden munkából kifogynak, leülnek egy kicsit és megpróbálnak emberi életet élni. Mondjuk, kitisztítják a körmüket és könyvet vesznek elő”, írja például a Jó polgári koszt című írásában, ahol játékosan számba veszi, mennyi helyről lehet ebédet vásárolni a harmincas évek elején Budapesten.

Könnyedén és virtuóz módon követik egymást a szellemes és súlyos megállapítások, olyanok is, amelyek hirtelen és csak utólag észrevehetően másik dimenzióba emelik az adott szöveg recepcióját, messze túlhaladva a tárcáknak tulajdonított hatásfokot: „Távoli világvárosban az ember óhatatlanul rendszerint már a második nap a múzeumban találja magát. Holott a saját szülővárosának egész sor múzeumába esztendőszámra nem érkezik el. S akkor is mikor? Ha idegen vendéget vezet!”

Illyés Gyula: Mi az, hogy idő? Elfeledett írások. Nap Kiadó, Budapest, 2020.