„Az élet itt nem dal és hárfapengetés”

„Aki magyar, az mindig magányos lesz; hogy megértsék, annak mindig meg kell nyomnia a szót” – írta egyik tárcájában Illyés Gyula. A Mi az, hogy idő? Elfeledett írások című könyvéből többek között a tárcaírás fortélyait leshetjük el a mestertől.

Kodolányi Judit a kötet előszavában azt írja, hogy az Illyés Gyula életművét feldolgozó kutatások során egyre több olyan publicisztika, kiadásra váró novella, elfeledett írás került elő, amelyek „vagy kiadatlanul lappangtak, vagy első megjelenésük után már nem kerültek gyűjteményes kötetbe”, és mivel a tárcák, pamfletek, rövid esszék első darabjai az 1930-as évekből, az utolsók az 1970-es évekből származnak, „lényegében átívelnek az egész életművön”.

Igazi kis remek tárcák kerültek a kötetbe, és mint minden jól megírt, szellemes tárcát, érdemes nyitott szívvel olvasni őket – meghálálják. Mert sokan írnak ugyan tárcát, tárcanovellát a magyar irodalomban, de már sokkal kevesebben írnak jót: az arányok, az egésznek a lüktetése olyan szervesen kell hogy következzék ugyanis a szöveg belső immanenciájából, hogy azt csak kevesen találják el. Illyés Gyulának sikerül, minden esetben, és hát mégiscsak az teszi különlegessé ezeket az írásokat, hogy nem más elméskedte össze őket, hanem maga Illyés Gyula.

A néhol komornak ható életműben ezek a szövegek kedves kis villanások, ellenpontozzák a fő műveket, az olvasó szinte hálás értük – és az olyan szövegek, ahol filozófiai magasságú elmélkedésbe ugrik mondjuk a derűs családi idill („Mariska, mint ezer és ezer kis társa, úgy kapja tehát a magyar hangsúlyt, mint a gyermek a kardot és a paripát: meg kell vele küzdenie, hogy használhassa. Az élet itt nem dal és hárfapengetés, hanem jajdulás és kiáltás, messze szóló üzenet lesz. Aki magyar, az mindig magányos lesz; hogy megértsék, annak mindig meg kell nyomnia a szót. Szerelmes suttogás közben is, a holdsütötte tavon is, csecsemőbecézés közben is.”) jól megférnek az iróniával és a humorral, akár egy szövegen belül is: „Igazolványt fölmutatni mindig kéj; kellő körülmények között, persze. Hatósági dokumentummal hitelesíteni, hogy azok vagyunk, akiknek látszunk, mi magunk számára is kellemesen megnyugtató. Elsőosztályú fényképes szabadjegyet vasúti ellenőrnek csak úgy távolról odavillantani nyilván várurak országló gyönyöréből kóstoló. Útlevelünkbe mélyedő határőr szeme-mozgását követni idegfeszítő, főleg ha léptünk már át határt kétes értékű vízummal, netán részben vagy teljességében hamis útlevéllel. Zsebünkben szabályosan megújított horgászjeggyel nézni az ellenőrző vízirendőrök sorsszerű közeledtét: mosolyfakasztó gyermeki csínytevés. Fölemelő érzés védelem alatt állni. Dulce et decorum… szép és magasztos tudni, ma az: haza!”

Mindeközben a szerző olyan érzékenyen reagál a társadalmi jelenségekre, ahogyan kell és illik: „Egy pillanatra megfordul elmémben, mi lesz azokkal az ártatlan asszonyokkal és lányokkal, akiket rabszolgasorsukból felszabadítanak? Mivel fogják most tölteni napjaikat azok, akik napjaikat részint a piacon, részint az említett tűzhely mellett töltötték, estéiket pedig azzal a gyötrő gondolattal töltötték, hogy mi lesz holnap ebédre? Talán valami csak lesz velük. Legvégső esetben, ha már minden munkából kifogynak, leülnek egy kicsit és megpróbálnak emberi életet élni. Mondjuk, kitisztítják a körmüket és könyvet vesznek elő”, írja például a Jó polgári koszt című írásában, ahol játékosan számba veszi, mennyi helyről lehet ebédet vásárolni a harmincas évek elején Budapesten.

Könnyedén és virtuóz módon követik egymást a szellemes és súlyos megállapítások, olyanok is, amelyek hirtelen és csak utólag észrevehetően másik dimenzióba emelik az adott szöveg recepcióját, messze túlhaladva a tárcáknak tulajdonított hatásfokot: „Távoli világvárosban az ember óhatatlanul rendszerint már a második nap a múzeumban találja magát. Holott a saját szülővárosának egész sor múzeumába esztendőszámra nem érkezik el. S akkor is mikor? Ha idegen vendéget vezet!”

Illyés Gyula: Mi az, hogy idő? Elfeledett írások. Nap Kiadó, Budapest, 2020.