Kegygazdálkodás felsőfokon

Érdekes és paradox módon a szo­cialista viszonyok a ­Neoton munkásságára is rányomták a bélyegüket.

A csapat valószínűleg a kompromisszumkészsége miatt is megkapta a kiemelt figyelmet Fotó: MTI/Bara István

„Lehet, hogy van a Neotonnál tehetségesebb zenekar, de szorgalmasabb biztosan nincs” – mondta a harminc éve elhunyt Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) popmenedzsere kedvenceiről, akiket 1983 októberében egészen a tokiói Yamaha-fesztivál nagydíjáig vezényelt. Köztudott, hogy Erdős élettársa az együttes szerves részeként szereplő Kócbabák egyik tagja, Csepregi Éva volt. Az énekesnő bizarr módon Erdős egyik korábbi feleségével, Dobos Annával is jóban volt, olyannyira, hogy még Csepregi Éva 2009-ben megjelent memoárkötetét is ő gondozta. A Neotonnak a többi zenekarhoz képest persze jóval több lehetősége lett Erdős Péterrel, akit eredetileg Pásztor László zenekarvezető és Fábián Éva, a Kócbabák másik tagja (a harmadik Pál Éva volt) hívott meg egyik koncertjükre Bors Jenő MHV-igazgatóval együtt.

A csapat nemcsak Csepregi Éva, de valószínűleg a kompromisszumkészsége miatt is megkapta a kiemelt figyelmet Erdőstől, aki az egypárti monopolfelfogásból kiindulva a velük rivalizáló, ugyancsak diszkózenét játszó Kati és a Kerek Perecet ellehetetlenítette, mondván, hogy egyazon zenei stílusból elegendő erre a kis szűk magyar piac­ra egyetlen banda, ráadásul a dorogi lemezgyárban sincs többre gyártókapacitás. Ezt egy huszárvágással oldotta meg, mégpedig úgy, hogy a zenekar két tagját, Végvári Ádámot és Bardóczi Gyulát áthívta a Neotonba, nyilván jobb kondíciókat ajánlva. Erdős Péter befolyását mutatja az is, hogy amikor Baracs Jánost 1977-ben felvették a Neotonba (Galácz Lajos helyére, aki a jóval nyugalmasabb civil életet választotta a zaklatott zenészi pálya helyett), akkor behívatta magához és különböző keresztkérdésekkel tesztelte, mint pél­dául: van-e érettségije?, tud-e olyan jól basszusgitározni és énekelni, mint Demjén Ferenc?, illetve szokott-e alkoholizálni?

Érdekes és paradox módon a szo­cialista viszonyok ugyanakkor a ­Neoton munkásságára is rányomták a bélyegüket. Ennek egyik megnyilvánulása az 1979-es, Napraforgó című lemezükön megjelent Santa Maria című slágerük sorsa, ugyanis ezt a számot fél évig nem engedte játszani a rádió abból a megfontolásból, hogy a dal egyik sora – „Az se baj, hogyha felfedezzük Amerikát” – szerintük disszidálásra buzdított. A rádió szerkesztőinek meggyőzésében nyilvánvalóan a józan ész is szerepet játszhatott, de könnyen elképzelhető, hogy Erdős Péter is szólt néhány jó szót a furcsa alapon született szilencium feloldása érdekében.

A csapat valószínűleg a kompromisszumkészsége miatt is megkapta a kiemelt figyelmet
Fotó: MTI/Bara István

Erdős Péter Neotonhoz fűződő ambíciója érdekes módon még a Bojtorján együttes külföldi karrierjét is elősegítette. Abból a megfontolásból ugyanis, hogy ne érhesse az a vád, hogy túl sokat költ az MHV a Neotonra, 1981-ben kifizettette a céggel az egész countryegyüttes amerikai útját. Erdős logikája szerint aztán a diszkózenekar mellé kellett egy ellenpólus, akik a kemény ­rockot játsszák, ők lettek a Piramis. Kezdetben nemigen tetszett neki Som Lajosék bőrdzsekis, láncos megjelenése, de irdatlan nagy népszerűségük miatt felkarolta őket. Mivel merőben eltérő stílusokban volt érdekelt a két zenekar, nem tekintette egymás riválisainak őket. Olyannyira nem, hogy Erdős egyszer egy óvoda tetején együtt léptette fel a két zenekart, s a koncert filmfelvételén tisztán hallatszik, ahogy a Neoton filmkockái alatt a tomboló közönség a Piramis Becsület című számát üvölti.

Más típusú, súlyos anyagi következményekkel is járó bakit követett el Erdős az MHV-s pályája elején. Keveset szoktak róla beszélni, de a kezdet kezdetén többedmagával felkarolta a legendás, egyúttal külvárosinak titulált Liversing együttes körül kialakult rajongótábort, amelynek Premier elnevezésű klubja a legalitás és az illegalitás határán billegett. A Wandraschek Árpád tizennyolc éves foglalkozás nélküli és Vadas Tamás üzletkötő alapította érdekvédelmi egyesület klubjának legalizálása érdekében többek között felkeresték a Szabadtéri Színpadok Igazgatóságát, az MHV-t, a zeneművészeti szakszervezetet, a Hazafias Népfront budapesti bizottságát és a VIII. kerületi tanács népművelési csoportját.

Az MHV részéről Erdős Péter sajtófőnöki és jogtanácsosi minőségében biztosította a klubba szóló meghívók és tagsági igazolványok elkészítését, amelyeket postai úton terjesztettek, így lett ennek a kis közösségnek százhúsz fizető és harminc tiszteletbeli tagja. A Royal Szállóban működő klub kezdetben médianyilvánosságot is kapott, még a rádió és a televízió is foglalkozott velük. Utolsó rendezvényük azonban botrányba fulladt, a bárhelyiség berendezését összetörték, 28 ezer forintos kárt okozva. Ezek után nem csoda, ha nem kaptak újabb fellépési lehetőséget.