Nem lehet feledni, nem, nem, soha

Trianon századik évfordulója alkalmából érdemes felidézni a XX. századi Magyarország két költőóriásának sorait. Generációknak ajánljuk Juhász Gyula Trianon és József Attila Nem, nem, soha! című versét.

Forrás: youtube printscreen

Trianon századik évfordulója alkalmából érdemes felidézni a XX. századi Magyarország két költőóriásának sorait. A hazaszeretetről tanúskodó költemények szerzőit, József Attilát és Juhász Gyulát az 1945 és 1989 közötti szocialista-kommunista történetírás, irodalomszemlélet hajlamos volt balos, munkásmozgalmi poétának beállítani, ebbe pedig az akkori hatalom által irredentának, revizionistának bélyegzett költemények nem fértek bele, a tankönyvek, szöveggyűjtemények tartalmából ugyanúgy kimaradtak, mint az akkoriban megjelenő verseskötetekből is. Így aztán az azokban az évtizedekben iskolába, könyvtárba járók nagy része nem ismerte, nem ismerhette meg ezeket a verseket, vajmi keveset tudhatott arról, milyen fájdalmat éreztek a költők a békediktátum miatt bekövetkező ország- és nemzetvesztés után.

Generációknak ajánljuk tehát Juhász Gyula Trianon és József Attila Nem, nem, soha! című versét, melyeket az alábbi videókban nagyszerű színészek – Csurka László és Koncz Gábor – tolmácsolásában mindenki megtekinthet, meghallgathat.

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,

Hol királyokat koronáztak egykor,

S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,

Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja

Európának, a Kárpátok éke,

És mienk volt a legszebb kék szalag,

Az Adriának gyöngyös pártadísze!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol

Ferenczy festett, mestereknek álma

Napfényes műveken föltündökölt,

S egész világra árasztott derűt.

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy Váradon egy Ady énekelt,

És holnapot hirdettek magyarok.

És nem lehet feledni, nem, soha

A bölcsőket és sírokat nekünk,

Magyar bölcsőket, magyar sírokat,

Dicsőség és gyász örök fészkeit.

Mert ki feledné, hogy Verecke útján

Jött e hazába a honfoglaló nép,

És ki feledné, hogy erdélyi síkon

Tűnt a dicsőség nem múló egébe

Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

Ő egymaga a diadalmas élet,

Út és igazság csillaga nekünk,

Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,

Balsorsban és kétségben, ó, magyar,

A pokol kapuin is győzni fogsz,

S a földön föltalálod már a mennyet!

S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol

Arany Jánost ringatá a dajka?

Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

Bírnád feledni Kassa szent halottját

S lehet feledni az aradi őskert

Tizenhárom magasztos álmodóját,

Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,

Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött

Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

Némán, csupán a szív veréseivel

S a jövendő hitével egy nagy esküt,

Mely az örök életre kötelez,

A munkát és a küzdést hirdeti,

És elvisz a boldog föltámadásra.Nem kell beszélni róla sohasem

De mindig, mindig gondoljunk reá!

József Attila: Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!