Örülni kell és nem félni az elátkozott világunktól

Mikor 2001-ben megjelent Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos élete című filmje a mozikban, mindenki egy emberként sóhajtott fel: ezért találták ki a hetedik művészetet. Mármint azért, hogy érzékeinkre ható világunkról képbe kerüljünk. Szinte mindenki pattogtatja a csomagolózacskók levegővel teli buborékjait, viszont azt kevesen tudják, hogy ezzel igencsak nincsenek egyedül. Aki végignézi az Amélie csodálatos életéről szóló filmet, az szembesül az emberek érzékiségével.

Az első pillanatban úgy tűnik, hogy egy csodálatos mesevilágba vezet a ­rendező, a cím is erre utal, aztán szép lassan rájön a néző, hogy ebben a filmben mindenki magányos, egyedül van, szerencsétlen és szomorú. Hiába harsogók a színek, hiába történik ezernyi csoda, Jeunet szerint elátkozott világban élünk. Majd egy idő után kiderül, hogy van egy lány, aki nem él elátkozott világban. Amélie-nek hívják. Illetve egészen pontosan ő is ebben az elátkozott világban él, csak óriási fantáziával áldotta meg az Isten. Képzelete határtalan, sőt a világ temérdek apró dolgának is tud örülni.

Az Amélie csodálatos életét hamar megszerette a közönség. Leginkább egyszerű, viszont iszonyatosan fontos mondanivalója miatt. Egyrészt azt állítja Jeunet, hogy külső beavatkozás nélkül senkinek az életében nem lesz változás. Vagy másként szólva, nem tudunk saját magunk változtatni az életünkön. Mindenki be van zárva a maga kis világába, és nem lát ki onnan. Ha viszont valaki megkapja a tündöklés képességét, ha érzi az elhivatottságot, hogy másokon segítsen, ha tudja is azt, hogy miben kellene segíteni, akkor – ha csak egy egészen kicsit is, de – jobb lesz a világunk.

A film különlegessége, hogy egyenrangúként kezeli a rendező a valóság és a fantázia képeit. Ennek az lesz az eredménye, hogy Amélie szemével látunk mindent, szép lassan megtanuljuk a gondolkodásmódját. Ráadásul a film végére mindenki Amélie-vé változik, és ha csak rövid ideig is, de egészen más szemüvegen át nézi a világot. Jeunet ugyanis nemcsak egy filmet forgatott, hanem olyan világot teremtett, ami a zsigereinkig hatol.

A lány elhivatottságot érez arra, hogy másokon segítsen, és azt is tudja, hogyan tegye
Fotó: Mokép

Jeunet filmje azt is megtanítja az önbizalmát vesztett nézőknek, hogy merjenek álmodni. Kicsit sem kell félni ettől az undok és elátkozott világtól, bár azt nem árt tudni, hogy a világ bizony ilyen, de álmokkal szebbé tehető. Mégpedig a fontosabb álmok megvalósításával. Jeunet filmje arra is felhívja a nézők figyelmét, hogy mindenki jobban jár, ha megpróbálja élvezni az életet, szerencsésebb, ha kalandnak, mintha kínszenvedésnek fogjuk fel.

A képeket, a fényképeket viszont összetépve eldobja valaki. A film központi rejtélye, a fotóautomaták fantomja egyben Jeunet filmművészetről szóló ars poeticája is. A fotóautomata szerelője, aki a saját magáról készített próbaképeket tépi szét és dobja el, lélektelenül áll hozzá a képekhez. Csak a felszínt figyeli, a rögzítés és színek pontosságát, amely viszont nem ér egy fabatkát sem a tartalom nélkül. Másként: ha egy képnek nincsen története, ha nem a lélek leképződése, akkor felesleges elkészíteni. Több szereplő üzen a filmben egymásnak a képek, filmbejátszások révén. Ezek közül az a legmágikusabb, amikor egy futó lovat látunk. A Tour de France biciklistái előtt vágtat. Mintha vezetné őket valamerre. A nagy kérdés csak annyi Jeunet filmje szerint, hogy merünk-e arra menni, amerre a ló vágtat? ­Képes-e az ember kilépni a komfortzónájából, hogy szebbé tegye az életét? És talán, ami a film nem kevés üzenete között a legfontosabb: képesek vagyunk-e figyelni egymásra? Van-e elég erő az emberekben, hogy magányos és elveszett egyénekből egy közösség büszke tagjává váljanak? Bámulatos, ahogy a filmrendező bemutatja, hogy van megváltás, de ennek az az ára, hogy törődnünk kell egymással. A pokol ugyanis a varázslat nélküli világ, a közönyben élő ember.