Örülni kell és nem félni az elátkozott világunktól

Mikor 2001-ben megjelent Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos élete című filmje a mozikban, mindenki egy emberként sóhajtott fel: ezért találták ki a hetedik művészetet. Mármint azért, hogy érzékeinkre ható világunkról képbe kerüljünk. Szinte mindenki pattogtatja a csomagolózacskók levegővel teli buborékjait, viszont azt kevesen tudják, hogy ezzel igencsak nincsenek egyedül. Aki végignézi az Amélie csodálatos életéről szóló filmet, az szembesül az emberek érzékiségével.

A képeket, a fényképeket viszont összetépve eldobja valaki. A film központi rejtélye, a fotóautomaták fantomja egyben Jeunet filmművészetről szóló ars poeticája is. A fotóautomata szerelője, aki a saját magáról készített próbaképeket tépi szét és dobja el, lélektelenül áll hozzá a képekhez. Csak a felszínt figyeli, a rögzítés és színek pontosságát, amely viszont nem ér egy fabatkát sem a tartalom nélkül. Másként: ha egy képnek nincsen története, ha nem a lélek leképződése, akkor felesleges elkészíteni. Több szereplő üzen a filmben egymásnak a képek, filmbejátszások révén. Ezek közül az a legmágikusabb, amikor egy futó lovat látunk. A Tour de France biciklistái előtt vágtat. Mintha vezetné őket valamerre. A nagy kérdés csak annyi Jeunet filmje szerint, hogy merünk-e arra menni, amerre a ló vágtat? ­Képes-e az ember kilépni a komfortzónájából, hogy szebbé tegye az életét? És talán, ami a film nem kevés üzenete között a legfontosabb: képesek vagyunk-e figyelni egymásra? Van-e elég erő az emberekben, hogy magányos és elveszett egyénekből egy közösség büszke tagjává váljanak? Bámulatos, ahogy a filmrendező bemutatja, hogy van megváltás, de ennek az az ára, hogy törődnünk kell egymással. A pokol ugyanis a varázslat nélküli világ, a közönyben élő ember.