Ötven éve hunyt el Fekete István

Műveit napjainkig több mint tízmillió példányban adták ki magyar nyelven, s külföldön tizenegy nyelven.

Forrás: Fortepan / Hunyady József

1900. január 25-én szülei első gyermekeként született, ahogyan ő maga mesélte, „burokban” a Somogy megyei Göllén. Apai nagyanyja a francia forradalom elől menekült nemesi család sarja, anyai ágon pedig dédnagybátyja Damjanich János, az aradi vértanú. Édesapja, a Dombóvárról származó Fekete Árpád 1889-től a község kántortanítója, édesanyja, Sipos Anna a marcali erdész leánya volt. Fekete Árpád híres vadász, madarász és állattenyésztő volt, Herman Ottóval levelezett, akinek Gölle és környéke madár- és állatvilágáról rendszeresen beszámolókat küldött. Herman Ottó madarakkal, az élővilággal foglalkozó könyvei megtalálhatók voltak Fekete Árpád könyvespolcán, melyeket fia gyermekkorától kezdve olvasott. Édesapja megfigyelőútjaira őt is gyakran magával vitte, így

Fekete István tízéves korára ismerte az összes madárfajtát,

megmondta, hogy mivel táplálkoznak, melyik káros és hasznos, és hol költenek. Fekete Árpád a kis Fekete Istvánt és három húgát kezdettől fogva a természet szeretetére nevelte, és gyermekeit nem zárta el a mezítlábas játszótársak elől: a szomszéd parasztgyerekek mindennapos vendégeik voltak, kikkel szintén rendszeresen megfigyelték a falu madárvilágát.

Amikor Ruffy Péter, Bogáncs gazdájának hetvenedik születésnapja alkalmából az író legelső és legutóbbi madáremlékéről érdeklődött, Fekete István az elsőre élesen emlékezett: talán négy-öt esztendős lehetett, amikor Göllén, nagyanyja ablakának párkányán két veréb egy télen már majdnem megfagyott. Azokat mentette meg, s a verebek úgy meggyógyultak s megszelídültek, hogy a végén úgy kellett elkergetni őket. A legutóbb pedig egy feketerigó haldoklott kertjükben. Megfogták, bevitték, meggyógyították, almakúrára fogták, s úgy meggyógyult, olyan szelíddé vált, hogy mindig közöttük ült, általában a kitömött holló tetején. Végül aztán „Rigó Mari” visszanyerte szabadságát. Ezen interjú alatt Fekete István azt mondta, hogy a budapesti Tárogató úti lakást – lánya akkor már Ausztriában, fia pedig az Egyesült Államokban élt –, ahol 1945-től haláláig élt és alkotott, három „Fekete” lakja: ő maga, a felesége s

Bogáncs névre hallgató pulijuk, az éjfekete szőrpamacs, szőrrengeteg, ki a fergeteg fekete erejével áradt és hömpölygött a házaspárhoz érkező vendég elé,

akit ősi ösztönének engedelmeskedve, ugatva és körbejárva terelni kezdett befelé.

Fekete István 1970 márciusában
Fotó: Nimród

A mélyen hívő, katolikus Fekete István antikommunista világnézete, nemzeti érzéséből fakadó hazaszeretete mellett vallásos istenhitét is szülői házából hozta: szülei mélyen vallásosak voltak, s a család rendszeresen látogatta a vasárnapi katolikus szentmiséket. A valódi értékek felismerésére nevelő, vidám gyermekkor éveiből hozta magával csintalanságában is bölcs humorát, mely elkötelezett hite mellett haláláig átsegítette őt a nehézségeken, és

a világ országaiban szétszórt magyarok millióinak lelkében oszlatta el a sötét fellegeket.

Amint azt önéletrajzi regényében, a Ballagó időben olvashatjuk, a falu egyszerű, de jóravaló és értékes embereit is szülőfalujában szerette meg. A műveiben szereplő alakok valós személyek, történeteik pedig megtörtént eseményeken alapulnak: falujában ismerhette meg például élete első – az olvasók számára a Tüskevárból ismert – Matula bácsiját, Puska András uradalmi csőszt,

kinek beceneve valóban Matula volt, s akitől sokat tanult a természetről és az időjóslásról.

Az elemi iskolát Göllén kezdte el, s Kaposváron fejezte be. Középiskoláit Kaposváron végezte, majd katonai szolgálatra is Kaposvárra vonult be. Azután elvégzett egy tartalékos tiszti iskolát, és nyolc évig katonáskodott. Katonaként iratkozott be a debreceni Gazdasági Akadémiára, ahonnan 1925-ben Mosonmagyaróvárra kérette át magát, s ott fejezte be az akadémiát. Tanulmányai végeztével 1926 és 1929 között a Baranya megyei Bakócán Majláth György gróf birtokán vállalt gazdatiszti állást. Bakócán nősült: 1929. december 12-én a Majláthok háziorvosának lányát, Piller Edithet vezette oltár elé a bakócai templomban. Később Ajkán lett gazdatiszt, a holland eredetű, s teljesen elmagyarosodott Nirnsee családnál. 1932-ben a Földművelésügyi Minisztériumba került, ahol vadászati előadó volt, valamint tudományos és oktató játékfilmeket írt és rendezett, majd ugyanezen idő alatt a Természeti Tanács megbízásából mint tudományos kutató is dolgozott. A hivatásból és Feketénél

a lélek természetes igényéből adódóan gyakorolt természetjárás, a halászat és vadászat egész életén végigvonult.

Utolsó hivatali beosztásában, mint a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskola vezető tanára dolgozott, és mint biológus, megírta a Halászat című kézikönyvét, a halászmesterképzés szakkönyvét.

Első írása 1914-ben Sík Sándor ifjúsági lapjában, a Zászlónkban jelent meg. Első regénye 1936-ban a Gárdonyi Géza történelmi regénypályázat első díjasa: A koppányi aga testamentuma. 1940-ben lett a Kisfaludy Társaság tagja, majd Kittenberger Kálmán vadászlapjának, a Nimródnak – ahol első vadásztörténetei jelentek meg – és Herczeg Ferenc lapjának, az Uj Idők című szépirodalmi újságnak a munkatársa. 1940-ben bemutatták Hajnalodik című színművét, amelyet több mint százszor adtak elő. Olyan filmeknek volt forgatókönyvírója, mint a Dr. Kovács István, az Aranypáva, a Féltékenység.

Vuk című regényéből rajzfilmet készítettek, melynek ő volt az egyik forgatókönyvírója, és Bogáncs című regénye megfilmesített változatának forgatókönyvét is ő írta.

A Bogáncs az argentin filmfesztiválon az első díjat, a bécsi ifjúsági filmfesztiválon a második díjat nyerte el.

A kommunizmus idején csak két katolikus egyházi folyóirat közölte írásait: a Vigilia, valamint az Új Ember című katolikus hetilap, melynek 1945 és 1970 között rendszeres tárca- és cikkírója volt. Szeghalmi Elemér idézte föl, hogy az Új Ember egyik legjelentősebb külső munkatársát, ünnepi számainak meghatározó alkotóját tisztelték benne:

a szerkesztőség ajtaját mindig lelkes mosollyal, a vidéki ember nyílt és őszinte barátságával lépte át, s hangjában ott csengett az ünnepi várakozás meghittsége, keresztény tartalma.

Amikor elkezdett mesélni a szerkesztőségi munka pihenőperceiben, nyomban egy valóságból és mesékből alkotott színes rózsafüzér tárult fel: a magyar vidéki élet varázslatai. Meséi nem manókról, sárkányokról vagy tündérekről szóltak, hanem a magyar táj figyelemre méltó személyiségeiről vagy olyan élőlényekről, amelyek az emberekkel közeli kapcsolatba kerültek.

Szentmihályi Szabó Péter szavaival: „Lassan csak az ő írásai őrzik erdeink, vizeink gyógyító csendjét és tisztaságát.” Műveiben a madaraknak prédikáló Assisi Szent Ferencnek, az állatok védőszentjének alakja és tevékenysége magaslik, aki értette az állatok nyelvét és beszélgetett is velük.

A hívő katolikus Fekete István állatcsaládok életébe élte bele magát, beszélt az állatok nyelvén, megszólaltatta őket és a növényeket:

a Csí fecskeregény, a Vuk rókaregény, a Bogáncs kutyaregény, a Lutra vidraregény, az Emberek között mátyásmadárregény, a Kele gólyaregény, a Hú bagolyregény, melyek írója általuk allegorikus társadalomkritikát megfogalmazva, a szocializmus és a környezetrombolás kíméletlen bírálójaként szól hozzánk. A természettudományi alapú, modern állatregény műfajának megteremtőjeként 1960-ban József Attila-díjat kapott.

Legjobb barátja két Kálmán volt: az író Csathó és az oroszlánvadász Kittenberger. Utóbbi pályájának Kittenberger Kálmán élete című regényében állított emléket.

A Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 3000 pengős regénypályázatának győztes műve 1939-ben Fekete István Zsellérek című regénye volt. Az értékelőbizottság a díjat egyhangúlag e „Hungara Hungaris cano” jeligével beadott pályamunkának ítélte, mely minden ízében magyar írás, beletartozik a Mikszáth Kálmán, Tömörkény István és Gárdonyi Géza által jelzett áramlatba. Ugyanakkor mégsem hasonlítható senkihez, hiszen írásművészete teljesen határozott egyéniséggé avatja.

A kommunizmus idején Fekete Istvánnak nemcsak az egyik veséjét verték le és fél szemének világát vették el, hanem agyonhallgatták: Zsellérek című műve a Rákosi-korszaktól kezdve egészen 1989-ig nem jelenhetett meg.

Az 1955-ig tartó üldöztetést követően egy megállapodás után ifjúsági regényíróként élhetett és alkothatott.

A Zselléreket a kommunisták soha nem bocsátottak meg neki. A Magyar Hírlap 1970. július 9-én megjelent számában egy „R.” (talán Róka elvtárs lehetett, de ezt már soha nem fogjuk megtudni) betű mögé rejtőzött újságíró szerint a Fekete István halálára megjelent meleg szavú nekrológjukban az író maradandó értékű könyvei között említették a Zsellérek című regényt is, azonban ez szerintük tévedés, amit helyesbíteni kell:

„A Zsellérek az 1919-es proletárdiktatúra és az azt követő ellenforradalom idejéről szól s írója – az irodalomban szokatlanul direkt módon – intéz támadásokat benne minden ellen, ami a 133 napot jelentette.

Sem a kegyelet, sem az író halála fölött érzett veszteség nem menthet fel bennünket, hogy ezt a tévedést ne korrigáljuk.

[…] A zsellérek azonban életpályájának olyan szakaszát jelentette, amikor legmesszebb távolodott el az általa oly mélységesen átélt humanista eszményektől. Az igazságnak tartozunk vele – és az ő emlékének –, hogy ezt pedig nem hallgatjuk el.”

Az író halálára írtak tehát egy nekrológot, majd pedig szinte azonnal vissza is vonták azt,

s a rájuk jellemző sérült módszerrel elkezdték fejtegetni, hogy ez a Fekete István az irodalomban milyen szokatlan „megmozdulásokat” tett, ahogyan rendszerükben ugyancsak ellehetetlenítették az író védelmére kelő szerzőket, irodalomtörténészeket.

Maga Fekete István a következő szavakkal írta le, hogyan, milyen körülmények között született meg az a könyv, amit a „humanista eszmények korszaka” félelmében betiltott:

„Az óra megállt, szobámban homály lett, mert a kályha tüzére is hamu hullt és csak a papír világított kérdőn, mint valamikor az iskolában, nehéz dolgozatok idején…

A homály egyre nőtt, a csend még nagyobb lett, csak a szívem lépegetett a magányosságban, amikor mintha apám állt volna mellém az elmúlás halhatatlanságából.

– Miről írjak, édesapám?

– Magadról, fiam – és megsimogatott kihűlt kezének emlékmelegével.

– És rólam! – ha még nem feledtél el – állt mellénk öreg templomunk.

– És rólam – intett felém a falum –, majd mi súgunk.

Így aztán könnyű volt írni!

Súgott a patak, az erdő, a temető; súgtak a mezítlábas kis pajtásaim, beszéltek elhagyott utak, búzamezők, nyárban ringó rétek, őszbe fordult tarlók; elsírdogálták bánatukat fiatal özvegyek, elpanaszkodtak rég holt gyermekharcosok, és én csak írtam, írtam régi nevetésekről, sírásokról, falumról, földemről, magyar fajtámról; magamról.

Így született meg ez a könyv.”

Földi maradványait először 1970. június 25-én a Farkasréti temetőben helyezték el örök nyugalomra, majd

2004. augusztus 14-én – feleségével és Bogáncs kutyájával együtt – végleg hazatért szülőfalujába, Göllére, az egyetlen helyre, ahol ezen a földi világon otthon érezte magát,

és ahol gyermekkori barátai, a haláláig szeretett göllei parasztemberek és csecsemőkorukban elhunyt kistestvérei (Antal és Erzsébet) mellett, a Szent Vendel-kápolna közelében végső nyughelyet talált.

„Drága jó István bácsi! Meg kell hogy írjam István bácsinak, hogy nagyon szomorú vagyok, hogy nem köszönthettem fel a hetvenedik születésnapján… és most már csak a sírjához tudok eljönni… Arra gondoltam, hogy azért állt meg István bácsi szíve, mert mind kiírta belőle a szeretetet, ami éltette… Most nagyon fáj a szívem, de nem búcsúzom, mert én mindenben István bácsit fogom látni, amiről írt: a Velencei-tó csónakjában, a felhőkben, a Vukban, Lutrában, a ködben, a napsütésben…”

E levél Fekete István első sírjáról való, egy virágcsokorból hullott ki, és egy kisdiák írta, kinek neve ismeretlen.

Fekete István szeretett vadászni és sokat is vadászott.

De közel sem áll olyan „félelmetes” vadász hírében, mint vadász-író barátai, gróf Széchenyi Zsigmond és Kittenberger Kálmán. Ha valaki körülnézett az író lakásában, igazi nagyvadak trófeáival nem találkozhatott, s ennek felesége is az oka, mert az író részben az ő féltése miatt utasította el gróf Széchenyi meghívását az afrikai vadászatra. De még az európai nagyvad, a medve is hiányzott Fekete István gyűjteményéből.

Özvegy Fekete Istvánné 1984-ben mesélte el ennek történetét: „Erdélyben vadászott István, a Fogarasi-havasokban. Hosszú, várakozásteljes napok után végre föltűnt a várva-várt mackó a magasles előtt egy erdei málnás közelében. Férjem óvatosan emelte a fegyvert. A hatalmas állat elérte a málnabokrot és óriási mancsával a földre hajlította. A célkereszt a koponyájára rebbent. E pillanatban mozdult a lomb és egy kis fekete bocs vetette magát a lehajtott, pirosló málnabokorra. Férjem arcán megkönnyebbült mosoly suhant át, a fegyver az ölébe hanyatlott és boldogan figyelte a lakmározó anyát és gyermekét. Hát ezért hiányzik a medvebőr is a lakásból” – olvasható a Magyarságkutató Intézet cikkében.

Raffay Andrea, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője