Ötvenöt éve koncertezett Louis Armstrong Budapesten

Bizony nem sok nyugati könnyűzenei világsztárral kényeztette el a korai Kádár-rendszer a hazai rajongókat, aminek a legfőbb oka az volt, hogy az „átkos imperializmus” aknamunkáját látta bennük a hatalom. A dzsessz ebből a szempontból úttörő jelentőségű volt, amit eleinte tiltottak, aztán szovjet utasításra lehetett már tűrni is a képviselőit, mert ez volt az egyik első populáris zenei stílus, amit úgy-ahogy elfogadott a politikai vezetés, mégpedig azért, mert meg lehetett ideologizálni, hogy az elnyomott társadalmi rétegek érzéseit szólaltatják meg, mintegy hozzájárulva az „osztályharc” kiteljesedéséhez és végső győzelméhez. A kommunizmus győzelme végül nem következett be, de a dzsessz-zenészek közül néhány valódi szupersztár ezen törekvéseknek megfelelően valóban ellátogathatott Magyarországra. Közéjük tartozott Louis Armstrong, alias Satchmo is, a dzsessztrombita koronázatlan királya, aki a nyolcvanezer jelenlévőnek felejthetetlen, fergeteges koncertet adott éppen ötvenöt éve, 1965. június 9-én a Népstadionban.

Louis Armstrong világhírû néger trombitamûvész, énekes és együttese nagysikerû hangversenyt adott a Népstadionban. Fotó: MTI/ Molnár Edit

Tiltottból tűrt dzsessz

Louis Armstrong budapesti fellépése egyszer már kútba esett, ugyanis a pártállami hivatalnokok 1962-ben tettek egy hamvába holt kísérletet hazánkba csábítására. Ez volt az első év, amikor a dzsesszisták már a gyakorlatban, a koncertszervezés terén is zöld jelzést kaptak a kádári hatalomtól: többéves nagy sajtópolémia, majd az első 1961-es, a stílust elfogadó újságcikkek után 1962. május 24–27-én már az első szocialista dzsessz-seregszemlét is megrendezték Karlovy Vary-ban, ahol Magyarországot a Garay Trió képviselte, majd 1962. október 25-én hivatalosan is megnyithatta kapuit a Budapesti Ifjúsági Jazz Klub, közismert nevén a Dália. De ez még nem volt elegendő, hogy Satchmót megnyerjük az ügynek 1962-ben, ahogy a korabeli minisztériumi revizori jelentés megállapította, anyagi akadályai voltak a vágyak beteljesülésének, ami nem csoda, hiszen a könnyűzenei intézmények a kötött devizagazdálkodás súlya alatt görnyedve igen nehezen tudtak vonzó ajánlatot tenni valódi világsztároknak, akik így aztán hulladékidejükben látogattak – ha éppen volt hozzá kedvük – a vasfüggönytől keletre.

Rongyosra hallgatott Armstrong

Loius Armstrong sem aprózta el: a Brüsszelből érkező repülőgépe háromnegyed órás késéssel landolt a koncert napján Budapesten, és már este fél nyolc is elmúlt, amikor begördült ezüstszínű autója az őt kísérő All Stars együttessel és Jewel Brown énekesnővel (akit egyébként Duke Ellington is hívott a csapatába, és Armstronggal együtt filmvásznon is szerepelt) a Népstadionhoz. A korabeli politikai napilapok is közzétették pár soros hirdetéseikben, hogy nyolc helyett fél kilenckor kezdődik a koncert, de még így sem maradt egészen egy órája arra, hogy színpadra lépjen, a városból meg semmit sem látott a repülőtérről a stadionhoz vezető úton kívül. Az ilyenkor szinte kötelező kis késéssel, háromnegyed kilenc után néhány perccel kezdte meg a koncertjét, miután egy futószőnyegen keresztül matrózblúzos lányok sorfalától övezve feljutott a pálya közepén felállított színpadra, és Takács Marika tévébemondónővel váltott néhány udvarias mondatot angolul. Armstrong úgy esett be a saját koncertjére, hogy ki sem fújhatta magát, szemben a trombitájával, amit nagyon lelkesen fújt. Ekkor már, 65 évesen, a trombita megszólaltatásához elengedhetetlenül szükséges arcizmainak egy része veszített feszességéből, így némileg kényszerűségből, de annál sikeresebben állt át fokozatosan az éneklésre, miközben természetesen a trombitát soha nem hanyagolta el teljesen. Jó pár dzsessz-sztenderdet is eljátszott a sok fiatal és kevésbé ifjú jelenlévőnek, akik szinte minden egyes megnyilvánulását nagy ovációval fogadták. Nem csoda, hiszen slágereit, annak ellenére, hogy jó ideig nemigen játszotta a rádió és a televízió – ez utóbbi a koncert miatt viszont műsort adott róla –, a Rákóczi út 80. alatt lévő Czeglédi lemezboltból átmásolt felvételekről már jól ismerte a nagyérdemű. Komár László – aki egyik nagy példaképének tekintette Satchmót – egyenesen úgy emlékszik, hogy a házibulikban rongyosra hallgatták az Armstrong-dalokat is.

Az elesettek felemelője

A közönség pedig a szinte hihetetlennek tűnő pillanatokban elragadtatásában a Népstadionban sikított, fütyült és tapsolt, teljesen azonosult Armstrong széles skálán mozgó trombitájával, aki még azt a lazaságot is megengedhette magának, hogy időnként ne csak egy nótára, hanem egy cigarettára is rágyújtson. Zenéje maga volt a reveláció, megérintette a lelkeket, és ki-ki ízlése és élethelyzete alapján hallotta ki a maga számára fontos hangokat, dallamokat. Az mindenesetre világosan látszott, hogy örömöt és bánatot egyaránt ki tudott fejezni zenéjével és énekével, így a korabeli kommunista publicisták is meglátták a lehetőséget kritikáik írásakor abban, hogy az elesettek felemelőjeként és védelmezőjeként mutassák be a virtuóz és egyéni hangzású dzsesszmuzsikust. Armstrong egyébként az öltözőjében előzékenyen állta az újságírók keresztkérdéseit a koncert és az autogramosztás után, kiderült, hogy a ghánai stadionhoz hasonlította a magyart, és az is, hogy Budapestről Skandináviába megy, hogy majd a turnéját Párizsban fejezze be. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy a Beatlesről nyilatkozzon egy kedveset, diplomatikusan csak annyit mondva, hogy a feleségének tetszik a zenéjük.

Louis Armstrong világhírû néger trombitamûvész, énekes és együttese nagysikerû hangversenyt adott a Népstadionban.
Fotó: MTI Fotó: Molnár Edit

Koncert után köpönyeg

A fesztiválhangulatot némiképp beárnyékolta, hogy a közlekedés gyakorlatilag mind a koncert előtt, mind utána lebénult, az autósok odafelé hosszú, tömött sorokban álltak a dugóban, a villamosok percekig moccanni sem tudtak a Thököly úton, és már-már az a veszély fenyegetett, hogy el sem tud kezdődni időben a hangverseny a közönség késése miatt. Óriási balhé kerekedett a koncert után is, mert az eleredő esőben alig tudott megbirkózni a feladattal a tömegközlekedés, tumultuózus, szinte ökölharcig menő jelenetek játszódtak le egy-egy busz megállóba való érkezésekor. Mind a Fővárosi Autóbuszüzem, mind a Fővárosi Villamosvasút csődöt mondott, az ORI pedig tíz nappal a rendezvény előtt mindössze egy levélben tájékoztatta az érintett cégeket, hogy világsztárkoncertje lesz, óriási tömeg várható. De ahogy a kommunista viszonyok között lenni szokott, nem is hederítettek a vállalatok arra, hogy komfortosabban érezzék magukat a potenciális ügyfeleik, hiszen nekik abból semmilyen hasznuk nem származott. Ahogy a taxisoknak sem, akik a Keleti pályaudvarnál lévő benzinkútnál feltűnően sokan álltak éjfél körül, de ahelyett, hogy lecsaptak volna a nagy keresletre, inkább beálltak a garázsukba. Tehették, hiszen nekik sem lett volna attól több a fizetésük, ha elkezdik az embereket furikázni. A Magyar Nemzet érdeklődésére a buszvállalat pedig méltatlankodva jegyezte meg: tőlük ne várják el, hogy késő este szállítsák haza az embereket, mert alkalmazottaik nem szeretnek éjszakázni, hiszen családos emberek. Pimasz módon – de ami még ennél is súlyosabb: mély meggyőződéssel – azt is hozzátették, hogy túl későn volt a koncert, azt kellett volna a buszsofőrök igényeihez igazítani. A lap érdeklődésére szemrebbenés nélkül közölték: 58 autóbusszal mindössze 3500 embert tudtak elszállítani a 80 ezerből.